Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Szanyi Mária: Egy bodrogközi tréfás mese
A két szöveg összehasonlítása arra enged következtetni, hogy — a mese kezdetét is beleértve — a motívumoknak egy megállapodott kapcsolási sorrendjéről van szó. A két szöveg tartalma között csupán árnyalatbeli különbségek mutatkoznak, pl. I. változatban a mesélő megmagyarázza, hogy a mesehőst, amikor a ló hátán kinőtt fára felmászik, tulajdonképpen ismerősök csalják fel az égbe: ,,a régiek, akik meghaltak”. Ezzel szemben a II. változatban csak „öregek”-et említ. Az I. változat bevezetőjében (a) teljesebb képet kapunk a cséplés egykori módjáról. Ezzel a szokatlan mesekezdéssel valószínűleg Berze Nagy János sem találkozott, mert bár a mesekezdést külön címszó alatt tünteti fel (BN — 1961** G — Mesekezdés) nem említi. A b) motívum több mozzanatával találkozunk a különféle meseközléseknél (BN 1961** A/ — Égben járás). Mindegyikben szerepel a csodálatos módon kinőtt fa, a fán a madarak. A korpakötélen való szabadulás, valamint a magát képtelen módon kiszabadító mesehős szintén szervesen kapcsolódik ehhez a motívumhoz az egyes mesékben. A mese további részlete (c) bár különálló típusként szerepel (BN 1875 — Gyermek a hordóban), de két változatában éppen tréfás mesével kapcsolatban tünteti fel a katalógus: Fülekről 1876-ban jegyezték le, valamint Erdélyi János gyűjtéséből ismeretlen helyről (1855). Mindkét változatban a mi mesénkhez hasonlóan, a mesehőst zsiványok fenekelik be a hordóba. A mesének ebbe a részletébe ékelődött bele az a mozzanat, amikor a lakomán megmaradó csontot a mesehőshöz vágják. Esetünkben azonban nem a hőst találja el, hanem csak a garat kötelét. Más változatokban (Bn 1961** B/ — Lagziban mulatság) el Is talál valakit — ennek rendszerint valamilyen testi hibáját okozza: azóta is sántít, béna a keze, fáj az oldala stb. A d) motívummal szintén az Égben járás típusváltozataiban találkozunk. Itt azonban nem párosul a lakoma „leírásával”: (Vót kalács mint forgács...”). Ez a részlet egy következő motívumhoz kapcsolódik (BN 1961** B — Lagziban mulatság). A befejező rész (ej egyaránt kapcsolódik az Égben járás motívumához, valamint a tréfás mesék egy további mozzanatához (BN 1961** C! — Ráztam a diót), amelynek sokféle változata ismert a magyar népmesékben. Hogy a motívumoknak ez az egymásutánisága mennyire szervesen él a mesélőben, arra a legjobb példa éppen a két változat záró motívumának az összehasonlítása. A II. változatban a mesét a d) motívum végeztével fejezte be a mesemondó. Majd kis szünet után eszébe jutott a záró motívum, és csak ennek elmondása után fejezte be végérvényesen a mesét — ugyanazzal a mondattal, amellyel a „csonka mesét” zárta. A két változat összehasonlítása még egy mozzanatra hívja föl a figyelmet: Bár véletlen következménye volt, hogy mesélőnkkel újra mondattuk ugyanazt a mesét, ám ez a folklórvizsgálatoknál nemegyszer tudatosan is megtörténik. Éppen azoktól az adatközlőktől, akik nagyobb közösségnek nem meséltek — mint esetünkben is — vagy csak ritka alkalmakkor mondtak el egy-egy mesét, a szöveg teljessége érdekében érdemes a felvételt megismételni. Mindkét változat szövegét pontos hitelességgel jegyeztem le. Fonetikus lejegyzést nem alkalmaztam, de a vót, má’, mán stb. kifejezéseket a szokásos módon eredeti alakjukban hagytam meg. I a) Mikor én gyermek vótam, hát még nekünk... még olyan világ_ vót csak, tetszik tudni, hogy nem vótak ilyen..., ezek a gépek, mint ami most vötak — ezek a modern gépek, hanem csak olyan kis..., vagy izével, hogyhíjjákkal, lóval nyomtatták a búzát, vagy terményt. Vagypediglen vót az a kis csörgőgép. Hát az én apámnak vót egy hogyhíjjákja, egy cimborája, Tyukszar zsidó — úgy csúfolták. Osztán az a Tyukszar zsidó, kérem szépen, avval vótunk közösen. Közösen vettünk egy gépet. Apámék. És a negyed részét adtuk ki belőle mindég. Mer a fele a miénk vót a lóér, meginten a hogyhíjjákér, hogy étettük, meg minden félét úgy csinálgattunk véle. Hát ahogy vót, két lovat vett az apám bele, persze — vót nekünk lovunk, hát avval csépelgettünk. Három-négy hónapig tartott a cséplés — hiába! Még jó volt, hogyha három-négy hónap
