Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Szanyi Mária: Egy bodrogközi tréfás mese
SZANYI MÁRIA A népmese fogalmának Igen sokféle meghatározását találjuk mind a néprajzi szakíró* dalomban, mind pedig az egyéb, irodalmi műfajokkal foglalkozó munkákban. A nép* mese szoros rokonságban áll a folklór más ágazataival is, főleg a népmondával, Mind a kettőben bőven szerepelnek csodás elemek, de különböző tartalmi telítettséggel. Amíg a népmonda mindig a hitelesség igényével lép fel, addig a népmese csupán szórakoztató műfaj. Nem hisz benne sem a mesélő, sem a közösség. Megmutatkozik ez a népmese általános, kezdőformuláiban is. A mese történése soha sem kötődik konkrét helyhez, a „hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kappan kakas kukorékul, még azon is túl... ahol a kurtafarkú kismalac túr, még azon is túl...” mesekezdetek még a legkisebb helyhezkötődést is elhomályosítják. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a néphagyomány szempontjából a népmese vizsgálata csak mint „szórakoztató műfaj” jöhet számításba. Nemegyszer éppen a nép* mesétől kapunk magyarázatot a néphit egy-egy mozzanatára. így találkozunk a népmesében pl. a világkép képzetével, a Földet -tartó állatokkal, a túlvilág történéseivel stb. Máskor a népmesei elemek reális emberi érzéseiken alapszanak, mint pl. a gonosz mostoha viszonya a nevelt, illetve édes gyermekeihez, a testvérek áskolódása vagy egymást segítése, a közösség befogadó, illetve kiközösítő magatartása stb. A legtöbb mese bonyolult szövevényét a különféle kalandok kombinációja adja, me* lyek elemi motívumokra bonthatók fel. A népmesékben számos vándormotívum található, melyek több népcsoportnál azonosak. Vannak azonban olyan motívumok is, ame* lyek egy-egy etnikum sajátos jegyeit viselik magukon. A motívumok variálódása folytán állapíthatók meg a különféle mesetípusok, melyek rendszerezésének gazdag Irodalmával rendelkezik a néprajztudomány. Az egyes népmesekatalógusok a népmesék műfaji tagolódásáról adnak képeit, amely azt mutatja, hogy bár ezek a műfajok nagyrészt nemzetközi jellegűek, a kedveltségük azonban koronként és nemzetenként változik. így mégis egy-egy nép mesekincsének általános jellemzését adhatják. A világszerte ismert Aarne-Thompson féle mesekatalógust1 vette alapul Berze Nagy János, amikor elkészítettel az 1933-ig megjelent, illetve felgyűjtött magyar népmesék típusmutatóját.2 Ebben az állatmesék, tündérmesék és tréfák műfajába sorolta be az általa fellelhető meseanyagot úgy, hogy az egyes műfajokat még további alapcsoportokra bontotta. „A mai Magyarország területén kívül élő magyarok meséit 1938 óta gyűjtik ... A szlovákiai magyar mesekincsről igen keveset tudunk. Az eddigi alkalomszerű csallóközi, mátyusföldi, dél-gömöri gyűjtőutak nem hoztak gazdagabb zsákmányt” — állapítja meg Voigt Vilmos A magyar népköltészet címmel 1969-ben Budapesten megjelent egyetemi jegyzetének Mese fejezetében.3 Ügy hiszem, hogy ez a megállapítás ma is érvényes, hiszen számottevő néprajzi kutatómunkáról e területen azóta sem beszélhetünk.4 1969-ben a történeti Zemplén vármegyében, Kistárkányban gyűjtöttem a folklórhagyományokat. Egyik adatközlőm — aki bár kiforratlan, nehézkes stílusban, de szívesen, közbekérdezések nélkül beszélt — mese helyett a hagyományos paraszti gazdálkodás egy mozzanatával vezette be elbeszélését. Csak a szövegmondás közben döbbentem rá, hogy e szokatlan bevezetőt egy tréfás mesével5 folytatja. A mese közepét — sajnálatos módon — egy következő felvételkor töröltem, s kénytelen voltam a felvételt megismételni. Erre viszont csak néhány hét múlva került sor.6 Egy bodrogközi tréfás mese
