Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - HAGYOMÁNY - Fried István: Berzsenyi Dániel eszményei (A költő születésének 200. évfordulóját ünnepeljük)

S kormányra termett űrszemekkel Szélvészeket zabolázva tartók

(Herceg Esterházi Miklóshoz)

Festeticss! boldog, kit az ég kegyelme Anyja méhében kijegyez magának,

S a szerencsének ragyogó ölében Rengeti a sors.

(Gróf Festetiacs Györgyhöz)

Ősz atyáink közt fiatal korodban Pálmaágakkal koszorús fejedre A kitündöklő magas elme s lélek Égi sugárt vont.

(Felsőbüki Nagy Pálhoz...)

Természetesen az ilyen fajta strófaépítés Berzsenyinek csak egyik versalkotási módja, de mindenképpen ez az egyik leglényegesebb, az antik strófák lehetőségeit pompásan kihasználó. S még ahol több igével dúsítja a versszakot, ott is gyakran csupán a parallelizmus egyhangúságát igyekszik enyhíteni. Például:

Látja a Virtust letapodva nyögni,

Látja a Bűnnek koronás hatalmát,

Sokrates méregpoharát s Tibérnek Trónusa mocskát.

Kérdéses, hogyan alakultak végső formájukig az egyes Berzsenyi-versek. Sajnos, szinte csak A magyarokhoz II. változatain tudjuk nyomon kísérni, hogy a mind sűrűbb levelezés Kazinczyval, a bekapcsolódás az „irodalmi életnek” aligha nevezhető magyar irodalomba, a tüzetesebb ismerkedés a könyvek világával lényegesen formálta Berzsenyi világnézetét, s ez versei átírására, az értékek átalakulására, a fogalmak új tartalommal való bővítésére vezetett. Sokat mondó tény, hogy A magyarokhoz végső — s valóban klasszikussá nemesedett — változatából kimaradt Gvadányi (Kazinczy tanácsára), s ezért a „romlásnak indult hajdan erős magyar”-ral immár nem konzervatív eszményt állít szembe, hanem a „tiszta erkölcs”-öt. S ez a „tiszta erkölcs” sem azonos a valószínűleg korai versek katonás-harcias virtusával, az eddig testetlen „tudományok” határozott felvilágosult színezetet kapnak, a Kazinczy Fé- renchez írott első költői levél tanúbizonysága szerint éppen azt a nemesi életfelogást tagadja, amelynek Csokonai oly remek paródiáját írta meg a Tempefőiben. S bár emlegeti még a régi erkölcsöt, a „szpártai” férfikart, „elődeinknek bajnoki köntösét”, mindez elsősorban a jelenből visszapillantva hat ilyen nemesnek. Kilátástalanul keserű ez a helyzetkép, a részvétlen sors megsemmisíti a nemzetet, amelyet a „benne termű férgek” emésztenek el. Végzetszerű ez a nemzethalál, történeti példákkal alátámasztott, s kapcsolatba hozható az ekkor már ugyancsak elterjedt herderi jóslattal a magyarság elenyészéről. De Berzsenyinél nemcsak és talán nem is elsősorban erről van szó. Míg Kisfaludy Sándor az egyszer már fölfedezett értékek örökkévalóságában hitt, s a nemesi inszurrekciók kudarcát külső okokban kereste, és a valóban értékeket is rejtő nemesi életforma nemzet-megőrző voltában sosem kételkedett, Berzsenyi éppen e nemesi életforma egyre nyilvánvalóbb csődjét látva, megrendült. Számára a nemesi inszurrekciók kudarca, saját életformájának tehetlen nyugalma az eddig biztosnak hitt értékek megingását vonta magával: mindehhez járult az a feszültség, amely az országgyűléseken is kifejezésre jutott a pénzügyileg, katonailag mind inkább csődbe jutó Habsburg-kormányzat és a jogait védő nemesség között. Csakhogy e jogait védő nemességnek ekkor még nemigen voltak pozitív programjai; a napóleoni háborúk egyre erőteljesebben tárták föl a ferenci abszolutizmus megújulni képtelen maradiságát. Berzsenyi sem emlegeti 1806 után Titust, az ő helyét a zsarnok Tiberius foglalja el, az ünnepeltek között találjuk Kazinczyt, Wesselényit, Teleki Lászlót, Festetits Lászlót; a költő megremeg a szárnyas idő tüntének végiggondolásakor, a múlandóság élménye hatja át költeményeit. „Minden csak jelenés, minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész” — tör föl belőle, azokat a kétségeket előlegezve, amelyeket Geothe majd a Faust II. részében összegez: Mindez, mi múlandó, Csupán jel