Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

nevelt föl, János húgával együtt négyet, s a gond, a sok helyváltoztatás, a tanítás és továbbtanulás — gyógypedagógiát végzett levelező úton — mindent elkövetett, hogy rajta hagyja nyomait, hál’istennek kevés sikerrel. Amíg János tanult, majd katonáskodott, a nagyon nehéz ötvenes évek végén s a hatvanasok elején ő volt egy, később két, majd három gyerekkel a családfenntartó, mégis, máig az maradt, aki volt. Kérdem tőle, hogy ment az átállás aszfaltról a sárra, városról a tanyára. Meséli, hogyan ragadt be kocsijuk a kátyúba, amikor először néztek szét a tájon, hogyan segített kimozdítani maga is, míg magas sarkú lakkcipője meg nem ragadt a sárban. Nyakig sárosán tért haza a háznézésből, sírva, elemi erővel tiltakozva. Ma már kacag. Derűje a régi. Ha győzné idővel, kapálna-kaszálna is. A műtermet — immár másodszor, Jánossal együtt építi, munka mellett, háztartás mellett, János barátainak segítségével.

Szeptember közepe, vasárnap. Reggel hatkor ébredek, csöndes a ház, az erkélyes manzárd ajtaja-ablaka az Ipolyra néz. A folyón sűrű pára ül, a regeli napfényben harmattól csillognak a fák, a füvek, a kukoricás. Lemegyek az udvarra: Matyi bajlódik egy vastag dróttekerccsel, vasfűrésszel darabolja. Előző nap szekeret épített, most készíti a ponyva bordázatát. Lemegyek a harmatos partra. Terítve a fű kikericcsel. A magyarországi parton határőr baktat fütyörészve, oldalán kutya. Még hallani füty- tyét a füzesek közt, amikor magányos férfi tűnik föl a parti legelőn. Kezében táska, fejét lehajtja: gombázik. Mögötte a Börzsöny erdője, jobbra tőlem a Pilis domborulatai, balra a kovácspataki halmok. Sétálok a harmatos fűben, meglátogatom János lovát, arcomba röhög. Néhány fosztatlan kukoricacsövet vetek eléje. Próbálgatom az idillt, amelyből kiestem, s amelybe János beleköltözött.

Előző este is sétáltunk, vaksötétben. Hívtuk a komondort, de nem jött, el nem mozdult volna a följáró elől. Mondom Jánosnak, mennyire féltettük ettől a félrevonulástól, amelynek Pozsonytól Komáromig, onnan a tanyáig több stációja és több oka is volt, de

— mondom tovább — ha jól látom, nem bánta meg. Igazam van, bólint, bár egyet-mást nem úgy lét, mint azelőtt, a parasztromantikából kigyógyult, s aggódik, mert híre ment„ hogy arra fut majd az autópálya, a vasút mentén, márpedig ő nem erre vágyott. Egyelőre nyugalma van, a közélet zajainak-bajainak hátat fordított, tanulhat, meditálhat, dolgozhat. Van munkája bőven, alig győzi idővel. Megszakított háromnapos ottlétem alatt [közben a madonna gipszöntvényével Pozsonyba hajtott, zsűri elé, s hozta egy csallóközi faluba Emőkét és az unokát is) kapja a hírt, hogy esetleg monumentális szobortervet bíznának rá, ha vállalná. János elemi erővel tiltakozik, Nórával együtt: nem kell a nagy munkával járó temérdek huzavona, intrika, gond, lótás-futás. Nyugalom kell, mondják, nyugodt ritmus.

Volt Jánosnak egy diákköri álma. Házuk — egészen pontosan szobájuk, egyetlen négyszer három méteres rokoni albérletük — a pozsonyi magyar diákok állandó találkozóhelye, nem egyszer szálláshelye volt, sőt, néhányan, akik diákházasságot kötöttünk, a frigy első óráit is az ő falaik közt éltük át. Voltak ők esküvői tanúk, kereszt- szülők. A mi tanúink is ők voltak, többek közt Miklós barátunk lett Emőke keresztapja. Nászútjukat Jánosék Lothár csónakján bonyolították le, le a Vágón, vagy Kis- Dunán. Náluk találkozgattunk: ültünk a kihúzható fökamién, mint fecskék a dróton, térdükön Emőkével, s folytak a véget nem érő beszélgetések. Amióta magam is családos vagyok, azóta rémülök csak el: hogyan bírták, hogyan bírtak elviselni bennünket, mindig derűsen, mindig önzetlenül adva, amijük volt, a majdnem-semmit, sőt mindig híva bennünket. Ők voltak nekünk a család, az otthon, fiatalok maguk is, mint mi, János is diák, mint mi, Nórával együtt tagja az Ifjú Szívek tánckarának. (Fényképeket nézünk: Nórának a matematikus Znám Pista volt a partnere, mi többiek, filológusok többnyire énekeltünk.) — Azt hiszem, zsúfolt és rideg kollégiumi szobákból ez a különös, diákos családi légkör, a lelket és képzeletet fölszabadító otthon, csábított bennünket, s talán biztatott is mint modell, hogy csináljuk utánuk, mert így is lehet, így is szép, minden nélkül. Könyvet kellene írni arról a Leško utcai szobáról!

Az ötvenes évek közepét írtuk akkor, s jórészt ott formálódott az 1958-as antológia nemzedéke. Albérletük szellemi műhely volt, saját és kölcsönvett képzőművészeti szakkönyvei, albumai, lemezei között mindig jól éreztük magunkat.

Szóval volt Jánosnak egy terve, amely látogatásunk napján is, annyi év után Is szóba került: a művésztelep. Képzőművészek, írók, zenészek éltek volna ott családostul, szün