Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

telen boldog szümpózionban. Olyan szép álom, hogy az ember szíve fölsajog. János, most látom, nem akart mást, mint a Leško utcai Nagy János Szümpozionok folytatását magasabb szinten, életfogytiglan. Nóra most is biztat, mint akkor mindig, hogy jöjjünk gyakran, látogassuk őket, Jánosnak szüksége van ránk. S míg félig komolyan, félig játékosan méregetjük a falu határát, a folyókanyart, ki hova építené a házát, hogy a telep létrejöjjön, a feszültségre gondolok, amely János végekre futása, riadt magánykeresése és változatlan társulási ösztöne között feszül, s persze a bölcs Nóri- kára, aki érzi ezt, s hív, hogy menjünk oldani férje magányát.

Eszmélésünk évei voltak azok, kétségtelenül. Akkor és jórészt ott alakult ki a világnézetünk. Ha belegondolok, egyikünk sem változott azóta, legfeljebb a szükséges és természetes árnyalatokban. Bácskái Béla festőnövendék, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Cselényi László, Simkó Tibor költők, Csizmár Miklós, Kováts Miklós magyar-történelem szakos tanárjelöltek, a tornász Mag Ottó, a matematikus Znám István, a jogász Mede István és Ágh Róbert, a geológus Földes András, a filológus Fukári Valéria és Bitter Ferenc, a pszichológus Szabó István, a geográfiát, majd pszichológiát is piros diplomával végzett Kemény Attila, a közgazdász Tóth János, aztán János képzőművész barátai nagy számban: Nagy József, bár ő cs*ak ritkán, mert már ő is családos ember volt, Eckert Sándor és mások. Később Tőzsér, Cselényi, sőt Bábi is lakott nála albértetben, illetve jóval később Simkó Tibor, családostul. Ez volt körülbelül a törzsgárda. Négy-öt esztendeje indult meg csupán a magyar nemzetiségi élet az országban, amikor ide, jórészt Komáromból, volt osztálytársak fölkerültünk. (János egy, talán két évig padtársam is volt, s aztán valamin összevesztünk, ha jól emlékszem, azon, hogy ő dacból „idealista” lett, én pedig zordul kitartottam „materializmusom” mellett. Később, kesernyésen, vagy keserűn is együtt nevettük ki kamaszos, bár nem veszélytelen ostobaságunkat).

Ismétlem, akkor indult a nemzetiségi élet, akkor alakult ki a csehszlovákiai magyar értelmiség arculata, részben fölhajtó áramlatokban, de nemcsak úgy. Akkor indultak bomlásnak a megtartó közösségek, főleg a falvak, akkor lódult meg tömegével a nép, el a földtől, gyárakba, bányavidékre. Pozsonyba 1954 őszén kerültünk, másfél évvel a XX. kongresszus előtt, s a kongresszus már nemigen lepett meg bennünket, legfeljebb igazolt. 1956 őszének retteneteit is össze-összebújva remegtük át, hol valamelyik Szuvorov utcai kollégiumi szobában, hol a Duna-parti barakban, hol Jánoséknál.

Nemzedékünk, az említett fölhajtó áramlatok jóvoltából, kezdetben idilli képet alakított ki a világról. Tőzsér, Zs. Nagy Lajos, Cselényi első publikációinak világa felhőtlen, Idilli, bukolikus. János első szobrai, még iskolai munkák, ugyanezt az idilli világképet tükrözik. Ma is ott állnak, jó ismerősökként köszöntőm őket helembai műtermében. Szerelem, szeretet. Derű és harmónia. Női figuráiban Maillol és Rodin, majd Medgyessy hatása bújkál. Később egyre inkább Medgyessyé. Egyes domborművein, ahol a szerelem a témája, Picasso merész rajzsorozatának hatását érzem. János akkor romantizáló népiességéhez kereste a formát — így jutott el Medgyessyhez és Kodályhoz. (Emlékszem, sok Kodály-lemezt végighallgattunk nála, ott ismertem meg a Missa brevist, a Psalmusí — de nála találkoztam először Csontváry Zarándoklásának színes nyomatával, egyáltalán Csontváryval: a hatást, a döbbenetet halálomig el nem felejtem. Ö adta kölcsön Rilke beszélgetéseit Rodinnal, Vasari könyvét kora művészeiről, egy kitűnő munkát az izmusokról. Jártunk hozzá a főiskola műtermébe. Egyszer Csizmár Mikivel otthon kerestük, de Nóra a műterembe irányított. Emőkét kocsiba tette, patyolatfehérben. Sétáltassuk meg, mondta, mert ő mos és takarít. Útközben csokoládét vettünk a kicsinek, s ami fehér volt rajta, az rögtön barna lett. Találkoztunk Dobossal, aki Miklósnak éppen tanára tfblt: — Mi az, fiúk, a tiétek? A műteremben bemutattuk a kicsit Jánosnak, nézelődtünk, visszatoltuk. Kikaptunk . .. Műhely volt Jánosék albérlete, ezért csodálkoztam mindig, hogy a gömbölyű és vaskos formák vonzották. Az erő kifejezését kereste. Nem a robbanást, nem a mozgást, hanem a mozdulni készülő erőt. Ha a szobrai mozognának, barokkot kellene mondanom, de már korai dolgaiban is későbbi idoljainak nyugalma készül. (János mondta, hogy amikor egyik lányszob- tát közös költő barátunk meglátta, remegni kezdett. A szobor az egyik pozsonyi iskola kertjében áll, kisebb gipszfogalmazványa a műteremmel egybekötött fogadó főhelyén).

Két héttel első helembai látogatásom után Ismét fölkerestem Jánost, beszélgetésünket folytatni és lezárni. Kocsival kiszaladtunk Csenkére, a Dunához, megnézni, ott van-e még az a hatalmas vörösfűz, amelyet az ár valahonnan Németországból leső-