Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - FIGYELŐ - Tóth László: Születésnapi bemutató

Dódi (Kucman Eta) és a Kabala baba (Dráfi Mátyás). Nagy László felvétele

zárt világát, de míg a Móricz Zsigmond festette kép végső tanulságaiban máig is élő valóság, addig a Dávid Terézé kliséket és sémákat rendez egymás mellé. Dávid Teréz Dódijáből a valóság mélyebb társadalmi összefüggéseinek, lélektani vetületeinek feltárását, elemzését hiányolom! Vagyis: a valóság élő testéből és szöveteiből kivont valóság-esszencia nem feltétlenül hat serkentőleg egy más (ez esetben irodalmi) közegben.

Szilvássy József szellemesen és találóan fogalmaz az Oj Szóban: „Az írónő többnyire csak a fehér és a fekete színt használja a figurák megrajzolásánál, s így nem csoda, ha a kép eléggé szürkére sikerült”. Osztozom véleményében: Apu, Anyu, Nagymama és Dódi alakját

— összhatásukban — a múló idő, a változó valóság szürkítette el. Tizennyolc évvel ezelőtt ugyanezek a figurák bátran szóltak, s az írónő kifinomult problémaérzékenységéről vallottak. Mára elszürkültek, igazi konfliktusaik a szerep- játszásba csaptak át, s önmaguk harsány szócsöveivé váltak. Persze, ha tizennyolc évvel később valamit belelátunk valamibe, annak csírájában már meg kellett

lennie ott. Van Gály Iván idézett, óvatosan fogalmazott írásának egy máig hangzó tétele: „Ügy hiszem, a szerző csak dicsérhető azért, hogy általa jól ismert társadalmi környezetből veszi témáit, csak a további s még átütőbb sikerek elérése érdekében elmélyültebben kell keresnie és feltárnia az adott környezet mai jellemző vonásait, azok okait s még szenvedélyesebben, céltudatosabban és pártosabban kell a dráma nyelvén osz- tályozni a számunkra jót a rossztól" (Kiemelés: T.L.). Azaz már ő is a műfaji követelményekre, a dráma nyelvére teszi a hangsúlyt, s ha ez időszerű volt a maga idejében, még időszerűbb napjainkban.

Lényegében megérezte a színjáték buktatóit, egyoldalúságából eredő korszerűtlenségét a színház dramaturgja és rendezője is, s az előadásban szinte tapint- hatóvá válnak a darab formanyelvi aktualizálására tett görcsös erőfeszítéseik. Olyannyira lényegesnek ítélték meg az effajta aktualizálás követelményét, hogy a színpadi varázslás folyamán megelevenedett történet alig-alig volt azonosítható az előadást megelőzően a szövegkönyvből olvasottal. Az írónő által meg- íratlan alakok kerültek a színpadra, a meglevőkre alig lehetett ráismerni, teljes szövegrészek estek ki a darabból, s önálló szövegrészekként szolgáltak a szerzői utasítások is. A többnyire ügyetlen szövegű dalbetétek váltakoztak a látványosságot szolgáló, s olykor a színpadi történés folyamatosságát elősegítő technikai megoldásokkal; a produkció olyannyira hemzsegett a külsődleges (tehát másodlagos) eszközöktől, a rendezői leleményektől, hogy olykor-olykor már önmaga paródiájába csapott át. Mintha a próbabáburől, miután ráaggatták a legdíszesebb és legdrágább kelméket, akarták volna elhitetni, hogy forróvérű, világszépe hölggyel állunk szemben. Mégis, mindezek ellenére is helyénvalónak látjuk Kmeczkó Mihály dramaturgi beavatkozásait, s fontos állomásnak a darabot a kísérletező kedvében szinte tomboló Konrád József rendezői pályáján. Kettőjüknek köszönhető, hogy a Dódi felújítása mégsem vált végképp unalmassá, élvezhetetlenné. Még mindig mulatságosabb, elviselhetőbb látvány egy felöltöztetett próbabábu, mintsem a pucéran hagyott. Megfelelően támogatta őket ilyen irányú igyekezetükben Ko-