Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - FIGYELŐ - Kulcsár Ferenc: Följegyzések
pócs Tibor gondolatgazdag, a játék ütközőpontjaira épülő színpadképe is. Balogh Ági kosztüméi és Dobi Géza zenéje nem volt kiemelkedő teljesítmény, de elmarasztalni sem lehet őket. A színészek munkájáról nehéz alaposabb elemzést írnom. Nehéz, mert nagyon kevés lehetőséget adott nekik a szerepük. Furcsa, de a Dódi komáromi felújításának legteljesebb és legélvezetesebb alakítása Dráfi Mátyás (Kabala baba) nevéhez fűződik, aki egy megíratlan, a szövegközti szerzői utasításokra épülő szerepet elevenített meg. Egyszerre volt szűkszavú és bőbeszédű, játékosan komolykodó és életerejével a tragikus pillanatokon is túllendülő, a címszereplő aliteregójaként egyszerre volt a Dódi szívében élő felnőtt és a felnőtt szívében élő Dódi. Mák Ildikó élvezetes színekkel gazdagította Maritta alakját. Kucman Eta Dódi szerepében, akárcsak régimódi ruhájában a mai kamaszlány, ügyetlenül,, esetlenül mozgott, nem találva meg a figurában az árnyalt lélekrajz, a hiteles jellemteremtés fogódzóit, ami például oly ragyogóan sikerült Varsányi Marinak Nyilas Misi szerepében. Hármuk mellett még Németh Ica (Anyu), Turner Zsigmond (Apu), Ferenczy Anna (Nagymama), Pőthe István (Fűzy úr), Fazekas Imre (Bárdos úr), Benes Ildikó (Siki) és Csóka Edit (Julis) szerepelt a darabban. Mekkorára nyújtotta lépését színházunk a közönség igénye előtt? — kérdeztem föntebb. Ügy látom, hogy a Dódi felújítása, Dávid Teréz eddigi drámai művei ismeretében is, lépéstévesztés volt a MATESZ részéről. Leginkább ahhoz a roszul megszervezett családi ünnepséghez hasonlít, amelyen a vendégek össze- sereglése után jövünk rá, hogy alig akad a háznál valamink, amivel a meghívottakat megvendégelnénk. Tóth László Följegyzésak Milan Mravec festményeiről 1 Milyen szellemi és érzelmi utazásra invitál meg minket a festő! Micsoda elszántsággal tessékel be minket a történelembe, milyen okos éberséggel, hogy nem enged bennünket sem álmodozni, sem a múlt elnagyolt, „kisimult” képét látni-érezni, amikor belépünk, alászállunk a képbe! Milyen szenvedéllyel nyitja föl előttünk a történelem barbárságait, a történelmi párhuzamokat, a történelmi ember világát: megpróbáltatását, szenvedését, harcaitl S tegyük mindjárt hozzá: közös megpróbáltatásait, közös szenvedéseit, közös harcait — Közép-Európa népeinek sorsát. Mert Milan Mravecot a sors, az emberi sors képe illetve képlete izgatja. Hatalmas dilemmáival, belső vívódásaival, a külvilággal folytatott küzdelmeivel az örök ember gyötrött arca néz vissza ránk a képeiről. Öt is a huszadik század eltévedt lovasa izgatja, az eltévelyedett ember, az egy, majd két világháborút megszenvedett ember, 6 gyermekkorának meghatározó „élményei”. S így izgatja őt, áttételesen, a jövő is — két beláthatatlan alternatívájával: a pusztulással, vagy a reménnyel. 2 Ha gyökereit, „őseit” igyekszünk megtalálni ennek a festészetnek, kissé csodálkozva, de — alaposabb és logikusabb „utazással” visszafelé, a festészet múltjába — tisztelettel és elismerőn állapíthatjuk meg, hogy a gyökerek nagyon is létezők ős közeliek — közép-európaiak; a közép-európai gótikus szobrászat, illetve annak — Mravec képeire oly jellemző — polichrómikus, „többszólamú” színezése. (Tudatosan használtuk a „többszólamú” zenei kifejezést — később majd erről is szó esik.) Ezeknek a szenteket ábrázoló gótikus faszobroknak a színezéséről és Mravec színtechnikájáról sok
