Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

dórt és partra tett. Megvolt őfelsége, az óriás törzs, favágók még aznap föl is szabdalták, hogy a teherkocsi kiszállíthassa Helembára. János szobrokat farag belőlük. Megyünk a töltésen, s meséli hatalmas főiskolai munkásfigurájának furcsa viszontagságait. Először nem emlékeztem a szoborra, de aztán minden részlete pontosan előttem állt, agyam előhívta, sőt, még a cinegevékony élő modell fényképére is emlékszem. Jegyezni kezdem mindjárt a töltésen, amit János a szobor körüli huzavonákról és messzemenő következményeiről beszél, de fölhagyok vele: az élmény még túl erős és túl eleven.

Később, 1958—59 táján alakul ki az Ady-fej koncepciója, bár maga a portré csak valamivel később készül el. Érezhető, hogy János nem a sima arcú szép férfit, hanem a világháború tépett emberét fogalmazza meg Adyban, nem külső, látható, hanem belső anatómiáját. Expresszív szobor. Komáromból sokan magunkkal hoztuk Ady kultuszát, ehhez járult még Fábry hatása — magam is akkor fogalmaztam egyetemi záródolgozatomat Ady költészetének utolsó korszakáról, sokat beszélgettünk róla. Jellemző János szellemi és lelkiismereti jelenlétére, hogy az Ady-fejet több évig tartó készülődés után a Fábry ellen indított támadások provokálták ki belőle. így adta Fábry tudtára, hogy mellette áll. Indulatba jött, s a fej egyetlen lázban két óra alatt elkészült. A szobor ezt az indulatot is híven őrzi.

Ez már nem idill, ahogyan a munkás szobra sem volt az. Meséli, milyen élmények hatására készült a mintegy két és fél méter magas figura, aki puszta kézzel acélrudat hajlít. Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy János összetört munkásszobra és az Ady- fej, illetve költőink 1957—58-as verseinek java ugyanazt a megváltozott világérzést fejezi ki.

János kutató természetű művész. Tanul, töpreng. Tudós szobrász. Persze az ő tudása nem tételes, kutatásai nem módszeresek. János ráérez a problémára. Távoli dolgokat összekapcsol, asszociál, összegez. Művész módjára víziója van a dolgokról. Erős a történelmi ösztöne, de legalább olyan erős a mítoszteremtő láza.

Érdekes, hogy szobrainak és plakettjeinek egyrésze eredeti szándékaitól független életet él. Sok munkáját konkrétabban képzeli el, mint ahogyan megvalósítja. Körülhatároltabb, ha úgy tetszik, beszélőbb szerepet szán nekik, mint ahogy bennem rezo- nálnak. A lángőrző asszony, mondom a gyertyavivő asszony plakettjére, de János ugyanarra egy népballada címét mondja. Anélkül, hogy bevallanám, ugyanez többször is megismétlődik majdnem szabályszerűen. Nem vallom be, mert nem tudom, jó-e ez, nem akarom megriasztani, de már látom benne a törvényt, ezért le is Írom: János már akkor sem tud konkrét lenni, ha az a szándéka. Mítosz- és jelképteremtő ösztöne erősebb a tudatánál.

A fölbomló közösségek korában erős benne a közösségi érzés, a vulgarizálódás évtizedeiben az áhítat. János dolgai mögött emberi hitel, teljes művészi jelenlét és rengeteg munka áll.

Sokféle anyaggal, több műfajban dolgozik. Nincs még teljesen kialakult stílusa. Nyugtalan művész — azt hiszem, nem is baj, ha egyelőre képlékeny a formavilága. Belső karaktere viszojji; olyanformán, ahogyan fönt jeleztem, minden stílusában megnyilatkozik.

Legtöbb munkáját besorolhatjuk két fő stílusirányának valamelyikébe. Egyik a frontális, statikus (keleti, prehellén), másik a plasztikus, dinamikus (nyugati helén) faragásoké. Jelképek, idolok, időtlenség itt, a múló képe, ritmus amott. A határok olykor elmosódnak, János mégis két lelket hordoz magában.

Van egy két meghökkentő kiugrása. A dunaszerdahelyi emlékmű például valami naturális expresszionizmusban kapott formát. Alig absztrahált, szétvetett, kalimpáló fél- emberi-félállati csonkok, végtagok, nyúzottan, lebomlottan. Liptay barátunk „Guernica" néven emlegeti, Picasso festménye nyomán. Szabó Gyula még a komáromi ház udvarán döbbenten meredt rá. Mészárszék, mondta. Rossz a talapzata, vélem, alacsony, túlságosan jól nevelt, mintha kirakták volna az asztalra az egészet, hogy tessék választani. Nincs szerencséje, magyarázza János, elfelejtették átszámítani a méreteket a megadott aránykulcs szerint.

Egyébként nem kedveli az apokaliptikus témákat. Művészetben nem szürrealista, még csak nem is romantikus, sőt mint jeleztem, nem is barokk. Ö magát pesszimistának mondja — lehet, hogy igaz, de talán éppen jól megtámogatja magát azzal, ami volt,