Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)
a valóság vonzásában Koncsol László utak* irányok lBeszélgetés Nagy Jánossal] Ahogyan a kocsi közeleg, úgy keskenyedik csomópontról csomópontra az országút. Ojvártól Párkányig széles, egyenes, tükörsima, Párkánytól a helembai elágazásig karcsúbb, onnan a falu végéig még keskenyebb, de ahogy meghitten követi a folyam partvonalát, illetve a kovácspataki dombok keresztben partra futó terephullámait, annál otthonosabb. A falu végén a világnak is vége szakad: hepehupás, mély és veszélyes kátyúkkal tarkított kocsiút. Jókora piros betűs figyelmeztető tábla: Vigyázat, államhatár! Behajtunk mögéje, lépésben döcögünk a kerekek szabdalta mezei úton. Föl a tarlóra, vissza az útra. Hosszú gyümölcsös túlsó szélén balra fordulunk. Méhkasok, kukoricás, gyümölcs, főleg szilva, sok-sok szilva. A fák közein át groteszk kép fogad: fehér lő áll a kert szélén lehajtott fejjel, fiúcska hever rajta — nem tévedés, tiem ül, hanem hever, szunyókáló testhelyzetben. Komondor rohan elénk, ugatását nem halliuk, csak látjuk, elnyomja a motor zaja. Mögötte a puli fut szaporán. A motor leáll, halljuk már a komondor hangját. Kiszállunk a kocsiból, hozzám dörgölőzik. Jön a puli, megszagol, rám kapaszkodik, nyalja a kezemet, táncol, viháncol. Közöi barátaink, akikkel fölkerestem Nagy Jánost, a szobrászt, már ismerik az állatokat, jártak a portáján többször is. Liptay Lothár Űjvárott él és kocsija van, Csizmár Miklós a rádió szerkesztője és riportere volt évekig, sokat mozgott arrafelé is. Én vagyok az, akinek mai találkozásunk a művész környezetével és állataival kinyilatkoztatásszerű. Mondom is nemsokára: János, amilyen szelíd te vagy, olyanok az állataid. Mintha csak azt akarná igazolni, odakocog az öreg fehér ló, megáll előttünk, röhög, bólogat. Ez a ló, Amice (mindig így, megszólító esetben!) állandó szereplője ottlétünknek. Néha főszerepet kér, s mi megadjuk neki. Megöleljük, Lotti barátunk rápattan, de tréfából fordítva üli meg, Miklós, aki némi kortöbble.tel jött a komáromi gimnáziumba, s lóértő ember, megvizsgálja a paripa fogazatát, s kijelenti: fiatalabb, mint amilyennek a művész szakértője mondta. Amice többször is mögénk set enkedik, fejével barátságaiban bálba taszít, kis híján orra bukunk: Fejét a vállunkra helyezi. János parclázik vele, két mellső lábát két kezébe fogja, a ló ágaskodik — bizarr szimmetria. Embléma, Amice családtag, játszótárs. Jön János tízéves kisfia, Matyi, kérésünkre hozza a kötőféket, a ló lehajtja fejét, a gyereket hátára emeli, s vágtat, ugrat, ló és gyerek pompás, alkalmazkodó tartásban. Koratavasszal, késő ősszel, ha nagy a sár, iskolába menet Matyi ellovagol a köves útig, onnan busz viszi tovább, s a ló hazavágtat. Hazafelé mindig vágtat. Mondják, egyszer levitték a Dunára, hogy megúsztassák: Amice rövid nyugtalankodás után sarkon perdült, s vágtában meg sem állt hazáig. Pár lépéssel János asszonylánya, Emőke előtt fékezett és torpant vissza fújva. Csak az otthon... Nem csoda: itt paradicsomi szabadságban él, kerítésnek inkább csak az emléke látszik, kapu nincs, vagy ha mégis, mindig nyitva áll. Volt Jánosnak egy kecskéje: boldog, ártatlan tudatlanságában előbb tiltott határátlépést követett el az Ipoly jegén — a ház harminc lépésre áll a víztől, s a folyó a határ! —, gazdája nyilvános megrovásban részesült, lévén akkor a nagy járvány, s kötelezték, hogy a kecskét megkötve tartsa. Elvei és hajlandósága ellenére a művész az utasítást végrehajtotta, mire a kecske kútba ugrott, s lógva maradt a kötélen: kettős öngyilkosság. Csupa jelkép, nemde?
