Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
A kerek fejű, piros arcú kenyeres nagy vesszőkosárban hordta be a boltba a friss szállítmányt. Nagy pocakján szinevesztett atlétatrikó feszült, s füle mellől strartra kész rakétaként meredt elő egy hegyesre faragott ceruza. Ráérősen, lassú, kényelmes mozdulatokkal dolgozott. Az asszonyok türelmetlenkedni kezdtek. — Nyugalom, asszonyok, nyugalom! — csitította őket mosolyogva. — Higgyék el, a Pesten kitanult Kuserka Dániel cukrász- és pékmester ropogós, friss kenyere mindenkit bőven kárpótol ezért a néhány perc várakozásért! Szellemesnek találhatta, amit mondott, mert közben kereken vigyorgott, mint egy napraforgó. — Azért valaki igazán segíthetne! — tette hozzá komolyra fordítva a szót. Mindjárt magamra kellett gondolnom, mert rajtam kívül csupa asszony meg gyerek állt a sorban. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna semmit. Direkt azért, mert néhány tekintet világosan tudtomra adta, hogy csak én jöhetek számításba. Ebből pedig nem esztek, gondoltam magamban kárörvendőn, vagyis inkább a sorban úgyis utolsónak álló fölényével. Csúnyalány megdicsőült arccal jött ki a boltból, és hozzám sietett. — Nesze! Az egyiket neked vettem. Tényleg! — s nyújtotta felém az illatos kenyeret. — Kiflit is hoztam. Hányat akartál? Ötöt? Én csak hármat hoztam... Nem baj? — Kösz, de igazán nem kellett volna... — mondtam zavarodottan, s amikor a zsebemből pénzt kotortam elő, elhárítóan emelte fel vékony, csontos kezét. — Ez igazán semmiség. Hagyd, Tomi! Tényleg... Hiába erősködtem, nem fogadta el. Hát mit csináljon az ember ilyen csajokkal?! — Majd fizetsz egy kólát — mondta hirtelen, s a homlokára koppintott. — Tényleg! Most jut eszembe, hogy ma klubest lesz. Gyere el te is! Eljössz? Muris kis klubunk van. A tűzoltószertárból választottuk le. Beszélgetni szoktunk, énekelni meg táncolni... — De én nem tudok táncolni — ellenkeztem ösztönösen. — Az nem baj... — Azt sem tudom, hol van a klub. Nem állíthatok be csak úgy... — Hétre gyere el hozzánk. Jó? Megígéred? — Rendben van — mondtam beletörődve, csak hogy ne agitáljon már annyira, mert mindenki minket figyelt. Mara égő tűzzel, főzéshez előkészített cuccokkal és egy príma rézbográccsal már türelmetlenül várt rám a hegyen. 3 A frissen ásóit fahídon egy pillanatra az undokul röhigcsélő erdész jutott az eszembe. Mennyire hasonlít az állomásfőnökre! Hihetetlen. Testvérek volnának? A hídfő melletti bokor alól előhúztam az újságpapírba csomagolt aranyporos koszorút. Amikor Szerdahelyen, a Szolgáltatások Házában megrendeltem, az elárusítónő szolgálatkészen megkérdezte, hogy a szalagra milyen feliratot parancsolok. Rögtön anyámra gondoltam, aki lázas igyekezettel iparkodott eltitkolni mindenki előtt, hogy milyen körülmények között halt meg az öreganyám. Édesanyjáról lévén szó, ez részben érthető volt, mégis erős kísértést éreztem, hogy azt írassam a szalagra: Egészségedre, mami! Aztán az elárusítónőnek mégis azt mondtam, hogy felirat nélkül kérem. Már reggel magammal hoztam a faluból, de a hegyre nem vittem fel. Valahogy nem akartam, hogy Mara vagy Öregem meglássa. A faluban is szorongtam, hogy Csúnyalány vagy valaki megkérdezi, mit szorongatok a hónom alatt. Pedig hát, mi történt volna? Felfelé iparkodva a stációk jeleneteit sem néztem meg alaposan. Pedig érdekelnek az ilyen dolgok. Azt azért észrevettem, hogy Veronika kendőjére valaki illetlen ábrát rajzolt. A temető kapuján belépve megcsapott a mirtuszbokrok jellegzetes fanyar illata; a temetők közismert, ünnepélyes csendje is rám szakadt. Mintha néhány lépéssel elérhetetlen messzire kerültem volna minden élőtől. Nevetségesnek tartottam, de hirtelen nem tudtam védekezni a lehangoltság és a szorongás ellen, pedig hát sose féltem a temetőktől. Otthon, libapásztorkodás közben, állandó tanyánk volt a temető. Leereszkedtünk a régi, düledező kriptákba, s a bennük
