Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
talált sárga csontokkal, koponyákkal Ijesztgettük a lányokat. Mindenszentekkor meg szinte az egész éjszakát kinn töltöttük. Furábbnál furább töklámpáinkba gyertyacsontokat és mécseket csórtunk a sírokról, s az ájtatos temetőlátogatók rosszallása ellenére a gyertyalángba és őszirózsába borult sírok között rohangásztunk. Egy szempillantás alatt megállapítottam, hogy a temető egyik felébe csak németek temetkeznek. A rikító kékre festett sírkövek rengetegének látványa kétségkívül a svábok összetartását példázta. Még véletlenül sem temették volna halottaikat a másik oldalra, a magyarok és a szerbek közé. Pedig az ő oldalukon már alig volt hely, egymást érték a gondozott sírok. Két méter mélységben sem lelnének örök nyugalomra a magyarok és a délszlávok között? Megfigyeltem, hogy valamennyi sírkő homokkőből volt, ugyanolyan formájúra faragva; csak a kövek nagysága volt különböző, jelezve, ki mennyire volt módos életében. Öreganyám sírját természetesen a másik oldalon kerestem. Sorra vettem a hantokat és fejfákat, díszes és dísztelen sírköveket; akinek a nevét elolvastam, csatlakozott hozzám, és némán, nesztelen léptekkel követett a sírok között. Ahogy folytattam a keresést, úgy szaporodott a nagy bajszú parasztok és a fekete fejkendős asszonyok, a vértelen arcú fiatal lányok, a göndör hajú, nagy szemű gyerekek száma néma seregemben; volt már benne egy 48-as huszárhadnagy és egy lila reverendáe prépost is. így találtam rá öreganyámra . .. Kibontottam az újságpapírból a hónom alatt szorongatott koszorút, és a szürke műmárványból csiszolt sírkő tövébe tettem. Öreganyám fekete dió-arca és hajlott alakja azoban még mindig nem jelent meg előttem. A nagy bajszú parasztok, fekete fejkendős asszonyok, vértelen arcú fiatal lányok, göndör hajú gyermekek, valamint a cifra mentés hadnagy és a lila prépost követelőzőén meresztették rám fénytelen tekintetüket. Tehetetlenül széttártam a karom — s nem tudtam, mit csináljak a gyűrött újságpapírral. A sírokra nem dobhattam. Inkább zsebre vágtam, s nekiláttam, hogy kigyomláljam az öreganyám sírián kiütközött gazt, perjét. Munka közben valahogy nem éreztem, hogy öreganyám testét, arcát tisztítom. Mert hogyan is válhatott volna eggyé ezzel a sárga, zsírtalan földdel? Ö, a fekete öregasszony. Biztos voltam benne, hogy lent, ahol már nem korlátozta földi kényszer, egyszerűen felkerekedett, s magához illőbb helyre költözött... Leültem a sírkő tövébe, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Elbóbiskoltam. Nem tu- dcm, mennyi ideig aludhattam, de még ki se nyitottam a szemem, amikor hirtelen meg- éreztem, hogy valaki figyel. Megrémülve kaptam fel fejemet. Az erős napfénytől az első pillanatban semmit sem láttam. S még jobban megzavart, hiszen tisztán éreztem, hogy valaki van a közelemben. Aztán amikor visszalopakodott szemembe a világ, a temetőt két részre osztó úton túl, a kék sírkövek között egy mozdulatlanul álló, fekete ruhás nőt pillantottam meg. Restelkedve, de megkönnyebülten álltam talpra. Az asszonyok gyakran kijárnak a temetőbe. Vannak kifejezetten mániákus temetőlátogatók. Köszönök neki, gondoltam gyorsan, esetleg néhány szót is váltok vele. Újra odanéztem, de már nem volt sehol. Gyorsan a karomba csíptem, nem álmodtam-e az egészet. Ébren voltam. A szorongás sűrű pókhálója feszült körém. Mennem kell, villant eszembe, gyorsan, minél előbb! Néhány lépés után még egy búcsúpillantást vetettem öreganyám sírjára. A sötétszürke, fényesre csiszolt műmárvány sírkőn messziről is kivehetően csillogott az aranybetűs felirat: Itt nyugszik GÖRCS LAJOS (1901 — 19..) és neje SZABÖ ERZSÉBET (1903 — 1972) Béke poraikra!
