Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
Ha még nem hoztak frisset, akkor várd meg inkább az autót. Egy üveg tejet is vehetsz, ba akarsz. Érted? De inkább ne, mert úgyis megsavanycdik. Mást ne hozzál. De vigyázz, nehogy becsapjon a Juliska néni. Érted? Igen szépen beszél, de egy-két forinttal mindenkit be akar csapni. Ez a szokása. Cukrot is vehetsz magadnak, ha akarsz. Érted ... .? Tovább nem bírtam. — Igenis, ezredes úr! — ordítottam, s leráztam magamról a pokrócokat. Szinte arcul vágott, megvakított a reggeli verőfény. Kábultan dülöngtem a szilvafák között. Mara a présház ajtajából nevetett. — Látod, mondtam, hogy berúgsz, ha sokat iszol! Hülyén pisloghattam az erős reggeli napfényben, mert Mara a combját csapkodva kacagott. — Na, gyere! — mondta aztán lecsillapodva. A présház eresze alatti padra egy hatalmas anyagkorsóban vizet, horpadt pléhlavőrt, egy kocka mészszappant és egy kikeményített tiszta törülközőt készített. — Összkomfort nomád módra! — gúnyolódtam, de azért belül őszintén örömmel töltött el a hegyoldalban rám derült, nappali kánikulát sejtető reggel. A falu teteje már kilátszott a völgyben húzódó tejfehér párasávból. A napfény frissen, merőlegesen feszült a hegyoldalnak. Valami mérhetetiFn gazdagság érzése kerített fokozatosan a hatalmába. Éreztem, hogy csak hangosan ki kellene mondanom, visszhangzón le kellene kiáltanom a párás dajkáló völgybe, és többé talán sose kívánkoznék el innen, a hegyről. — Halló, papiiiíí! — kiáltottam le a szőlő aljára, ahol Öregem intett vissza .. . — Kész vagy már? — kérdezte Mara. — Igenis, ezredes ... A présházba vezető lépcsők tetején állt, méltóságteljes testtartással. Maga a gondoskodás kissé darabosra sikerült istennője, gondoltam nyomban. Jobbjában egy szögletes, teli üveg, baljában pedig karcsú, arasznyi hosszú pálinkáspohár jelezte szándékát. — Ez majd végképp felébreszt! — mondta mosolyogva. A helyzethez illőn, féltérdre ereszkedve vettem át a felém nyújtott, színültig telt poharat. Bár maradtam volna térden, mert az egy szuszra felhajtott szilvapálinka csaknem földhöz vágott. — No mi van, te nagylegény! — mondta Mara csúfondárosan, furcsán mosolyogva. Megmérgeztél, te átkozott, gondoltam levegő után kapkodva, de mire hang jött ki a torkomon, lekicsinylő mosollyal az ajkán sarkon fordult, s királynői tartással beri- szált a présházba. Utána indultam, de a következő pillanatban egy gyékényszatyor repült ki az ajtórésen, világosan tudtomra adva megbízatásomat. — Pénzt nem kapok? 2 Mihelyt befutott a bátai pékség sárga, frissen sült kenyér illatcsóváját maga után húzó szállítóautója, felbolydult a bolt előtt várakozó asszonysereg. Mint a darázsfészek, amelybe parittyakő tévedt. Mire észbe kaptam, már késő volt; pillanatok alatt szabályos libasorrá formálódott a több mint harminc asszony és gyerek. így csak a sor végén jutott számomra hely. A Csúnyalány, helybeli lévén, sokkal jobban helyezkedett. Vagy tizenöt emberrel került előbbre, mint én. Időnként kihajolt a sorból, visszapillantott rám, s elégedetten, biztatóan mosolygott. Aladár megjelenésére vártam a vágóhíd korlátjánál, amikor megszólított: — Szia, Tomi! Te úristen, hát ez ki? — Szia — mondtam bátortalanul. — Nem ismersz meg, ugye . .. Pedig láttál már. Frankék mellett lakunk. Én jól emlékszem rád.... Az könnyen lehetséges, gondoltam, de hova tegyelek én? — Különben ... ia vagyok — nyújtotta határozott kézfogásra vékony, csontos, hosszú újjú kezét. A keze száraz, de hűvös volt, legjobban azonban az bosszantott, hogy nem értettem meg a nevét. Bemutatkozásnál senkinek sem értem meg a nevét. Ilyen hülye vagyok.
