Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Sansom, Wiliam: Hogyan halt meg Claeys
dott formái, amelyeket szándékosan ebbe a zöld háttérbe szúrtak: vagy egy óriáscsecsemő fényes, törött játékszerei. Claeys ismét próbálkozott: — Gijmijneheeren zijt blijkbaar in moelijkheden. Ik zou dié gaarne vernemeri'... A holland szavak fürgén görögtek elő a torkából, újraéledt lendülettel, mert Claey leginkább a hollandhoz szokott hozzá, s a nyelv meghitt közvetlensége ismét lopott némi könnyed árnyalatot a mosolyába. Az első morajt is ez a megnyilatkozása váltotta ki az emberekből. Valami szláv moraj támadt, lengyel, ukrán, cseh vagy orosz? — s ahogy erősödött, Claeys úgy érezte, hogy tagadást akar kifejezni. Claeys rögtön tisztázni kívánta magát, úgy vélte, hogy elért valamit, s ezért másodszor is a hollandhoz folyamodott. Bólintott, magasra emelte a karját, sőt lelkes lendületében még lépett is egyet előre. Erre azonban egy hátul álló férfi dühös kiáltozásba kezdett, s öklét rázva előre is nyomult volna, ha a többiek vissza nem tartják. Claeys nem értette a dolgot — az volt az érzése, hogy a holland beszédet megértették mégis, amit ő baráti indulattal közölt... Ismételni kezdte az előbbi szavakat. A szöveg feléhez érve azonban elhallgatott, mert egyenesebb utat is látott már derengeni. Németül folytatta; ezek az emberek három vagy még több esztendeig itt dolgoztak; különben is ez volt az iskolák megszokott kötelező világnyelve. • — ,.. So bin ich hier um Ihnen zu helfen gekommen. Bitté Kameraden, horen Sie mal... A moraj tovább erősödött, már emelt hangon folyt a vita, s már nem is egymásnak, hanem neki címezték a szavaikat. A sarló lassan félkörré zárult, s az egyre izzóbb arcú férfiak félig szorítóba fogták Claeyst. Claeys szótlanul állt közöttük Feje fölött a nyári ég hatalmas kupolája, lent a kis csoport a kupola tűhegynyi gyújtópontjaként. A nyugodt zöld mindenfelé a végtelenbe nyúlt, a színes vitorlázók ragyogva ágaskodtak az ég felé. Semmi forgalom. — ... Bitté ein Moment.. . ich bin Freund, Freund, FREUND... — S amíg ežt a „barát” szót ismételgette, rádöbbent arra, amit a nyelvének már korábban meg kellett volna éreznie — azt, hogy egyetlen hallgatója sem érti az elhangzott német szavakat. Ök csak annyit tudnak, hogy németül beszél, mert a nyelv zenéjét igen alaposan ismerték. Claeys elnémult. Egy pillanatra, míg az emberek a könyökükkel egymást ösztökélték, míg a szláv szavak váddá és átokká forrósodtak, Claeys agyára ködfátyolt terített' ez a megdöbbentő félreértés, menthetetlenül lesújtotta képtelen helyzete, a fölborult rend és a zűrzavar. Tisztázni próbálta magát, fejével nemet intett, s hol erre, hol arra a férfira nézett kimeredő szemmel, de a fegyelem már fölbomlott: csupa száj és szem, csupa düh és mohóság — senki se maradt többé független. Ez az erő mind hatalmasabbra nőtt, önmagát táplálta, igy nőtt az emberek mint emberi lények fölé. A tömeg átalakult, csordává züllött. Belátva, hogy a szónak itt már semmi haszna, Claeys a legtermészetesebb dolgoi cselekedte — fáradtan, lassan, egy végső, kétségbeesett csöndkérő mozdulatra emelte föl a karját. Szerencsétlen mozdulat! A kiáltozás egyetlen zavaros üvöKésben állt össze. Valaki a tömeg szélén állók közül előreszökkent, s megsuhintott valamit — egy kasza volt. Claeys elzuhant, s a tömeg abban a szempillantásban rajta volt, ütve őt, morogva és üvöltözve. Claeys fölsikolthatott, amikor a kasza a húsába mart — két lövés csattant ugyaiiís, két mondatvégi pont a zűrzavarban, a tömeg elnémult, két ember arcra zuhant, újabb lövés, s az emberek ordítozva rohantak a sikátor felé. A három katona futva közelítette meg Claeys tetemét. Űjabb golyó röppent a sikátorban összeverődő tömegbe: de most az emberek, akik a szűk utcában tolongtak, egyszerre sarkon perdültek, s karjukat a magasba lökték. A katonák fölhagytak a- lövöldözéssel, sajátos fegyelmük erősebbnek bizonyult annál, amit éreztek. Kettő közülük tüzelésre készen tartotta a fegyverét, s az embereket előbbre parancsolta. Jöttek és magasba emelt karokkal, félszeg csoszogással. A másik tiszt Claeys fölé hajolt.
