Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Duba Gyula: Eladjuk a Besföldet
Duba Gyula eladjuk a Belföldet Éppen arról beszélgettünk a feleségemmel, hogy nagyobb mennyiségű pénzösszeggel — jőnéhány ezgr koronával — egészen tűrhetően rendbe hozhatnánk az anyagi helyzetünket, amikor csöngettek és a nyiló ajtóban az öreg postás jelent meg. Vörös arccal szuszogott és lihegett, mert a három emelet kifárasztotta; a fővárosi kataszteri hivataltól hozott ajánlott levelet. Letette az előszoba asztalára és csoszogva távozott. Felbontottam a levelet, melynek a tartalma szűkszavú, de meglepő: folyó hó utolsó előtti napján jelenjek meg a szülőfalum községházán, ahol majd egy adásvételi szerződést írok alá, miszerint a Besföldön fekvő parcellámból útépítés céljaira eladok az államnak egy darabot. Az egyezség aláírása után a vételárat a helyszínen készpénzben kézhez kapom. A levelet Teodolit kataszteri főtisztviselő írta alá. Meghökkenve olvastam a furcsa levelet, mert nem nagyon értettem az egészet, és szótlanul nyújtottam át a feleségemnek, hogy ő is olvassa el, ketten talán megfejtjük a rejtélyes esetet. Átfutotta és meglepetten rám nézett. — Sosem mondtad, hogy földbirtokod van a Besföldön ... — csodálkozott. — Nincs is — legyintettem kedvetlenül —, fél évszázada, hogy eljöttem hazulról és azóta a szövetkezet használja a földeket. Fogalmam sincs már, hogy merre van a Besföld ... — Pedig kell, hogy legyen valahol — mondta határozottan —, itt írják, hogy földed van a Besföldön, és hogy add el az államnak. Hivatalos levélben nem írhatnak valótlanságokat. Töprengeni kezdtem a rejtélyes dolgon és a távoli múltból, emlékezetem mélyéről tényleg előbukkant egy márgás, agyagos domboldal, melynek a felső végében harmad- osztályú út vezetett. S a régi kép nehéz kapálások derékfájását idézte, mert a Bes- földnek cudar kemély, agyagos talaja volt, szárazabb nyarakon nehezen vette be a kapát. Esők után meg nyúlóssá és szappanossá vált a földje, ólomként fogta vissza a beleragadt ekét és az őszi szántásban megkínozta a lovakat. Adjam hát el a Besföldet, szólít fel hivatalosan és komolyan a levél. És miért ne adnám el, gondolom ébredő kajánsággal, ki tilthatná meg, hogy eladjam?! A feleségem tárgyilagosan érdeklődött: — Mennyit kaphatunk a Besföldért, mit gondolsz? Jó föld legalább? — Nem jó föld — válaszoltam komoran —, silány föld, rosszindulatú és alattomos. Szívta az ember vérét, mint a pióca, és messze esett a falutól... — Annál inkább el kell adnunk, nem gondolod? Szép pénzt kaphatunk érte — vélekedett bizakodva —, országút céljaira biztosan megfelel. — Megfelel... útnak biztosan megfelel. Tanácstalanul töprengtem a sors szövevényes útjain, melyek éppen most teszik lehetővé, hogy eladjam a Besföldet. Dehát mi közöm lehet még a szívós agyagdombhoz. Évtizedekig feléje sem néztem, egészen elfelejtettem és most aranytojást tojó, mesebeli madárként viselkedik velem szemben? Talán így hálálja meg útólag azt a sok fáradtságot és verítéket, amit valamikor okozott. Míg én elmélkedtem, a feleségem gyakorlatiasabb dolgokon törte a fejét. — Felhívjuk a kataszteri főhivatalnokot — jelentette ki élénken, bizonyítva, hogy a tanácstalan helyzetekben mindig hamarább feltalálja magát. — Itt van a fővárosban, ő küldte a levelet, mondja hát meg, hogy mi történik a Besföld körül!
