Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
Megállított egy embert. — Kérem, hogyan jutok el a legközelebbi úton a Nyugatihoz? Mikor Steíi bácsi leugrott a robogó villamosról, hogy lerázza azokat, akik esetleg figyelik, úgy érezte magát, mint aki újjá született. Mint aki túljárt Hitler eszén, mintha az úristen is az ő emberei közé tartozott volna, f Szálasyra persze nem gondolt.) Melle dagadozott az önbizalomtól, megpödörgette bajuszkáját és szinte hetykén vágott neki kitűzött céljának. Elsősorban új búvóhelyet akart keresni és hírt szerezni családjáról. Vagyonának állása szintén érdekelte. A Garay téren lakott leghűségesebb alkalmazottja, először tehát hozzá igyekezett. A Nefelejcs utcába nem mert betérni, pedig jólesett volna szívének, ha elsétálhat régi házának lehúzott redőnyei előtt. De mivel annyit már ő is tudott, hogy az ördög nem alszik, ezt a vágyát egyelőre leküzdötte magában. A hűséges alkalmazott szívesen fogadta. Elmondta, hogy a bácsi családja bevonult a Pozsonyi úti védett házba, a védlevelet ő szerezte meg neki, a bácsi utólagos jóváhagyásával, a bácsi pénzén. A címüket felírta egy cédulára. A hozzátartozók tehát megvannak, semmi bajuk, sértetlenül kerültek haza a nyilasok által rendezett kirándulásról, az édesapját ugyan megviselte kicsit az izgalom, de a felesége mintha jobban lenne, már nem beszél annyit, nem is suttog, csak néz maga elé... Igaz, nem is eszik ... Szóval, megvannak! Stefi bácsi megörült a hírnek és rögtön érdeklődni kezdett másik nagybetegének a sorsa felől. — A holmi? A hűséges alkalmazott kis ideig hallgatott, majd olyasfélét hümmögött, hogy amit ő elvállal, az el van vállalva, viszont ha már itt tartanak, nem ajánlja Adler úrnak, hogy gyakran mutatkozzon errefelé... Hisz tudja... Nem kell erre külön figyelmeztetnem. Az üzletet — valószínűleg — hamar kinyitják, ő elvállalta a vezetését... De minek a bajt előidézni, ha nem muszáj... Stefi bácsi belátta, hogy hűséges alkalmazottjának igaza van. Vette a kalapját és ment. Ügy köszönt el: — A viszontlátásra ... Ezek után a legjobb barátját kereste fel. Nála is volt valamije „megőrzésre”. Itt is szívesen fogadták, de kertelés nélkül megmondták neki, hogy ne hozza a barátait kínos helyzetbe. Ami náluk van, az jó helyen van.. De a szomszédok ismerik Stefi bácsit még Adler Bertalan korából... Búvóhelyről tehát szó sem lehet... Stefi bácsi itt le sem ült. Belátta, hogy a legjobb barátjának is igaza van, bocsánatot kérve nyúlt a kalapjáért... Távozáskor úgy rémlett neki, hogy az előszoba fogasán egy vadonatúj, szőrmével bélelt, barna bőrkabát függött, amely nagyon hasonlított az ő „kollekciójára”. A bácsinak sok elintézni valója akadt, mert valaha sok barátja és jóismerőse volt, de végül is minden reménységét abba a készpénzbe kellett vetnie, amit üzlete raktár- helyiségében rejtett el a szövet és szőrmehulladékok alá. Megbirkózott az ördöggel és elment a Nefelejcs utcába. Az üzlet hátsó bejárata egy keskeny, sötét kapubejáróból nyílt. Az ajtón lakat, azon pecsét. A bácsit az elkeseredés fűtötte. Még mindig nem ment a fejébe, milyen jogon rabolják el tőle becsületesen szerzett vagyonát. Ö megvont magától mindent, nem ivott, nem kártyázott, dolgozott, gyűjtögetett öreg napjaira, hogy legyen, mert tudja, tapasztalatból tudja, hogy annak jó, akinek van. Letörte a pecsétet, kinyitotta a lakatot, behúzta maga mögött a biztosító rácsot, s visszahelyezte rá a lakatot, a pecsétet, mintha érintetlen lenne... A bolthelyiségben félhomály volt, csak a kirakatokon keresztül szűrődött be némi fény. Dohszag terjengett... eddig nem vette észre ... és porszag ... szövetszag ... nyersbőrszag ... hullaszag ... Átment a raktárba. — Mint egy temető... A regálokon még mindig sok az áru — Temető... Az íróasztalán egy porcelán csésze meg egy darabka száraz kiflivég. Utolsó uzsonnájának a maradványa... Az asztalfiókja üres. Még ő ürítette ki... A pénztárban valami aprópénz ... Temető ... Összeszorult a szíve, egy pillanatra leült, kigombolta nyakán az ingét, meglazította nyakkendőjét... Legszívesebben lefeküdt volna a rongyhulladékok tetejére és ott
