Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
maradt volna: Kaparni kezdett a rongyok között, kapart és kapart. Szertedobált mindent, amíg megtalálta, amit keresett. Az utolsó napi bevételt... Meg egy nagyobb összeget, amit be akart vinni a bankba, de a bank zárva volt. Betette az aktatáskába, a táskát pedig ide dugta ... A páncélszekrényben nem bízott... Igaza volt... Most megvan... Minden benne van a táskában. A pénz, néhány személyi irat, néhány részvényjegy ... A lakatot gondosan visszahelyezte, olyan gondosan, mintha másnap vissza akart volna jönni. Senki sem látta, mikor kisurrant a kapun... Csak legyen vége az egésznek, majd én ellátom a bajukat... — gondolta és félreérthetetlenül sok jóbarátjára és hűséges alkalmazottjaira gondolt, de sérült önbizalmával már nem festett olyan magabiztosan, mint pár órával előbb. A kegyelemdöfés a Damjanich utcában érte. Kis csoport menetelt előtte. Roth Samuk meg Adler Bertalanok a Hernád utcából, Murányi utcából és isten tudja, honnan. Fűszeresek meg szabók, vízvezetékkszerelők meg hivatalnokok. Mindegyiküknak batyu a hátán, hamarjában összekapkodott batyu. Az asszonyok gyerekeket vezettek kezüknél fogva... Stefi bácsi megrendült, megrázta őt a kép, noha a csoportban nem volt személyes ismerőse. Akár én is közöttük lehetnék, jutott eszébe és szorosan magához szorította az aktatáskát. Egy pillanatra mintha szünetelt volna beteg szívének dobogása és bátorsága, amellyel felvértezve Arankáék éléskamrájából útnak indult, úgy eltűnt, mint jégdarab a napon. Ráeszmélt arra, hogy a félelemnek különféle fokozatai vannak, s az egyik kellemetlenebb, mint a másik. Hosszan nézett a csoport után, nézte, miként vonszolják magukat a Roth Samuk és Adler Bertalanok. Mint a barmok a vágóhídra ... Látta, hogy az öregasszony a hátán cipelt batyu súlya alatt megrogy- gyan és elesik... Az egyik nyilas megüti a puskatussal, az asszony felvisít. Az utcán posztoló rendőr az elesett nő segítségére siet, a nyilas mond valamit, a rendőr elengedi az asszonyt és elsompolyog, az asszony visszazuhan a földre. Stefi bácsi majdnem megbénult. Kalmár-szíve elviselhetetlenül dobogott és könnycsatornáiból két könnycsepp szivárgott elő... Igyekezett mielőbb elvegyülni a járókelők között. De ettől a pillanattól kezdve ismét az a megfélemlített kisöreg lett, aki volt. Alázatosan indult a Forint utcába. Már nem lépkedett olyan peckesen, mint idefelé, mintha a bajusza is lekonyult volna, ide-oda pislogott, minduntalan hátra fordult, hogy nem követi-e valaki. Némelyik szembejövő idegen elől áttért az utca másik oldalára, pár lépés után azonban váratlanul megfordult és sietni kezdett visszafelé. Az átjáróházhoz érkezett, nem mulasztotta el felhasználni, váratlanul befordult az utcasarkokon, majd irányt változtatott, és ha fához ért, megállt mögötte és körülkémlelt, felugrott a robogó villamosokra, s pár megálló után ismét leugrott róluk... Félre akarta vezetni az üldözőit... Teljesen elvesztette idegei felett az uralmat. Ilyen állapotban talált rá Mária a Felsőerdősoron. Mutatóujját ajka elé tartotta. — Vigyázat, a hátad mögött jön valaki... Máriának sajgott a szive, de nem tudott elfojtani egy bánatos mosolyt. — Ha így viselkedik a bácsi, akkor az is felfigyel magára, aki egyébként észre sem venné ... — Mit csináljak? Még sohasem kellett bujkálnom. Az adóhivatalt félrevezettem néha, de mást nem bántottam. Mit tudom én, hogyan kell viselkednem? Mit kell csinálnom? — Na jöjjön, karoljon belém. Fel a fejjel! Egy, kettő... nem hátra nézni. — Ott van egy rendőr! — Hadd legyen. Az a dolga, ott a helye ... Arra megyünk, csak azért is. És tessék beszélni. Színházról... Időjárásról... Látta már Nagykovácsit az Apollóban? Ajtaival? Nekem abban a fekete ruhában tetszett... — Nem bírom, Mária, nem bírom! Nem bírom ... A Damjanich utcán vezettek egy csoportot... — Látja, milyen szép nyakkendők vannak ebben a kirakatban? Szereti a zöld nyakkendőket? Sárga csíkokkal... — Két nyilas ... Forduljunk vissza ... — Vagy az a másik jobban tetszik? Piros alapon fűzöld pettyekkel? Csinos, mi?
