Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
lányokat próbált elkapni, noha már olyan mindegy volt minden. A Margithíd a levegőbe repült és rajta volt az az ember is, aki hozzá tartozott: rajta volt Mária... Zokogni kezdett. Arcát tenyerébe rejtette, nem akart látni semmit, nem kívánt tudni semmit, nem akart többé hazamenni, ott akart maradni a templomlépcsőn. Örökké ... Mária átadta a levelet a Ráday utcában és távozott. Nem volt több tíz óránál. Szabad idejével tehetett, amit akart. Vaktában nekivágott, anélkül, hogy célt tűzött volna maga elé, avagy az irányt figyelte volna. Nem régóta élt Budapesten és gyakran eltévedt még, de egy-két kérdés után gyalog vagy villamoson mindig visszajutott a Nyugati pályaudvarig, mely szerinte a világ közepe volt. Onnan már tudott tájékozódni. Szép, októberi nap volt, aranybarna színbe borultak a Körút fái, ideje volt elég . . . Ment. Jólesett a céltalan bandukolás, jó volt figyelni az embereket. Azt számolgatta, hogy tíz ember közül hány jókedvű és hány gondterhelt... Ki beszél háborúról, ha egyáltalán beszél. És ki a szerelemről. Érdekes könyv az utca, csak olvasni kell tudni belőle... — Mariskáék is feljöttek. Lajos a fronton... — Nagykovácsi nekem jobban tetszett, tudod, amikor ... — Már Erzsébetre is hallani az ágyúkat... — Nézd, én megírtam neki, én várok ... — Tragédiákat élünk át... — Mikor fogom végre kialudni magam? — Kapott egy kiló cukrot és harminc deka zsírt... — Szép, meleg őszünk van. A tavalyi nem volt ilyen ... Három sárgacsillagos férfi haladt el mellette. Hevesen gesztikuláltak. Mikor elhaladtak mellette, nem beszéltek ... Igen, a némaságuk kapcsolódott ahhoz, amit eddig hallott. Háború van. Ettől nem lehet szabadulni. De milyen háború ... Mást mondanak az emberek, mint amit gondolnak ... Nem nyújt sok változatosságot az utca sem. De vajon merre is Járkál? Közel két órája kóborol már. Népszínház utca... Népszínház utca... Miről is nevezetes? Hja, igen. Már tudja ... Lépéseit határozott irányba vette. Egy magas, szürke sarokház előtt állt meg. Falait repeszdarabok rongálták meg, egyébként nem volt rajta semmi különös ... Néhány ablaka betörve, kapuján egy negyvencentiméternyi átmérőjű sárga csillag. Ez az az épület, ahonnan a zsidók megtámadták a németeket? Vagy hogyan is volt tulajdonképpen? Különféle szóbeszéd Járta. Egyesek szerint a zsidók kezdték a lövöldözést, mások azt mondták, hogy csak védekeztek. Mikor megjelentek a nyilasok, nem engedték be őket a kapun. Fegyvert ragadtak. De hol szerezték a fegyvert? Három napig tartották magukat, s akkor a németek gépfegyverekkel, tankokkal mentek rájuk. Legalább is így mesélik ... Leverték őket, természetesen. Páran kiugrottak az ablakon, köztük egy asszony is — a harmadik emeletről. A kövezetre esett, talán éppen oda, ahol most ő áll. Az agya szétloccsant... Igaza volt. Ö sem adná meg magát... Habár, mit lehet tudni... „Szép meleg őszünk van, a tavalyi nem volt ilyen”. Ki emlékszik már a tavalyi őszre? „Tragédiákat élünk át...” No hiszen, kinek tragédia az, hogy egy zsidóasszony megölte magát? Molnárné is várja őket... Azért küldte el őt a cédulával, azért mondta, hogy hétfőn előbb telefonáljon ... Róla még nem tudnak. Dehát azokat a fegyvereket le kellett hordania valakinek a pincébe! Az emberek, akiket Molnárné különböző helyeken rejteget, várnak a napra, a jelre... Ha elviszik Molnárnét, valakinek folytatnia kell majd a munkát... — Folytatni fogom... — biztatgatta magát Mária, miközben a szürke sarokházat nézte. — Folytatom! Hogy honnan meríti az erőt? A tapasztalatokat? A helyzet magától alakul... Fontos, hogy az ember tudja, mi a kötelessége. Egy kapualjban gyümölcsöt árult egy asszony. Valahonnan egy rádió hangja is hallatszott. Fél egy, híreket mondunk ... Fél egy, elmúlt az idő... Stefi bácsinak megígérte, hogy egy órakor találkoznak. Mária folytatta az útját.
