Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben
— Abban, hogy az egész csak fecsegés. — Micsoda? — Hát ez a... — a száját elhúzta, mintha újra megszállta volna a mindenható szellem, amely tapasztalataik szerint osztályozza az embereket, és szenvedélyesen kutatja azokat, akik parancsolni fognak, és azokat, akik majd engedelmeskednek, és amíg a benzinből és a számvetői képességeiből futja, autón hurcolja őket mindaddig, míg eszébe nem jut, hogy ugyanazt az autót, ugyanazzal a legénységgel, ugyanannak a ároknak az ásására ne küldje. — Ez az oroszlánosdi. Összerezzentem. — Nem értem, hogy miről beszél. — Nem hallgatta reggel a híreket? — Nem — mondtam. — Történt valami? — Az állatkert visszavonta a dolgot. Mármit azt, hogy azok az oroszlánok megszöktek. Te jó ég, ennyi hűhó semmiért. Letéptem a nyakamról a kendőt, kirohantam az utcára és a legközelebbi újságbódénál vettem egy újságot. Kraviarik szavait igazolta. Az állatkert igazgatósága minden felelősséget a számítógépre hárított, amely a kissé meghibásodott elektroncsövek miatt, tévedésből kevesebb oroszlánt mutatott ki, mint ahogy az a leltárkönyvben szerepelt. A hírrel először az üzembe akartam rohanni, de aligha menthettem volna valamit is. Rászántam hát magamat, hogy hazamegyek: a veszély elmúltával már a szobámban rejtegetett félelmetes állatok sem látszottak veszélyeseknek, egyszerre minden olyan szelíd, jóságos, kedves lett, mintha hosszú útról tértem volna meg, és most a tekintetemmel ölelném az ismerős utcákat, házakat és a dübörgő villamosokat, aztán mintha felszaladt volna a redőny, egyszeriben vakító napfény árasztott el mindent, hogy szinte beleszédültem, lehunytam a szememet, vakon kitapogattam az ismerős ajtót és az ismerős kulcsot. Hirtelen kivágtam az ajtót, beléptem, és türelmetlenül kinyitottam a szemem. Bent nem volt senki. Csupán a sarokban heverő, darabokra tépett öt üres zsák, az összegyűrt függöny és az összetört virágcserepek mutatták, hogy az én nem kívánatos vendégeim az ablakon át megszöktek. Ismét az utcán találtam magamat. A kereszteződésen túl éppen akkor tűnt fel egy transzparenses vidám menet: NINCS OROSZLÁN, NINCS MÁR VESZÉLY, VÁROSUNKBAN SENKI SE FÉL. Megvártam, amíg a sűrű tömeg elhömpölyög előttem, aztán üres, gondolat nélküli fejjel csatlakoztam hozzá. Tóth Elemér fordítása Greiner Szibilla: Jánošík és társai. Az alsókubíni kórház gobelinje
