Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben
— Az oroszlán csak addig értelmes, amíg rács mögött van — mondtam. — Rácson kívül már veszélyes játékszer. Őrültség. — Pedro oroszlánja mindig értelmes. Bimbó, hopp! És az oroszlán átveti magát a tüzes karikán. Bimbó, hopp! És az oroszlán átveti magát három tüzes karikán. Bimbó, hopp! És a hátsó lábára áll. Jön Pedro. Bimbó rátámaszkodik. Teljes súlyával Pedro vállára nehezedik. Bimbó, hopp! Kitárja a száját. Micsoda száj, micsoda metszőfogak benne és micsoda nyelv! Pedro odadugja a fejét. Oda, azok közé a metszőfogak közé. Bimbó és Pedro egy testté olvad. Nincs többé oroszlán, nincs többé ember. Minden megszűnik. A kifakult sátorponyva, az elkényeztetett gyerekek, az Illatosított nők és a tökmagot majszoló vidékiek. Bimbó, hopp! Bimbó, hopp! Bimbóbambóbembőbombóbum- buhapbuhephipbimbóhopphopp... — Pszt — mondtam. — Fölveri az egész házat. Kinyitottam az ajtót, és szó nélkül bevonszoltuk a ragadozókat a szobába. Aztán gondosan ráfordítottam a kulcsot, és meghívtam Pedrót egy pohár borra. 15 Röviddel éjfél után váltunk el. Meg kellett ígérnem Pedrónak, hogy gondját viselem kedvenceinek. Megállapodtunk abban is, hogy rendszeresen eljár majd, hogy ellássa és megetesse őket, így nekem semmire se lesz gondom. Csak miután magamra maradtam, döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nincs hová mennem. Mert semmi kedvem se volt hozzá, hogy egy helyen aludjam a vérengző ragadozókkal. Már a puszta gondolattól is kirázott a hideg. Szállodai szobát ilyen időtájt hasztalan kerestem volna, így hát végül is úgy döntöttem, hogy az éjszakát az állomáson töltöm. A csarnok üres volt, de az egyik sarokban egy klottköppenyes, sötétkék kendős takarítónő fűrészport hintett a padlóra, hogy aztán kis halomba söpörje. — A váróterem nyitva van? — szólítottam meg a takarítónőt. — Tessék? Megismételtem a kérdést. — A gyors már elment. — Szeretnék beülni a váróterembe — mondtam —, ha éjjel nyitva van. — Nem is volt nagyon zsúfolt — mondta a takarítónő. — A peronról láttam. Mindig megnézem, hogyan fut ki a gyors. — Jó éjszakát — intettem neki. — Azóta már messze jár. Azóta a kis vonat már messze jár. A közeli parányi ablakból kikukucskált a pénztáros. A szűk nyíláson azonban csak hatalmas, drótszemüvegkeretes sasorra fért ki. — Hová akar utazni? A pénztárosnak kellemetlen, rekedtes hangja volt. Összerezzentem. — Igen... utazni — mondtam lassan. — Gyorsan... ne tartson fel. Hova adjak Jegyet? — Sehova, ne fáradjon. — Hogy ... hogy merészel maga ... Sietve kiiszkoltam az épületből. Az éjszaka hátralevő részét a közeli parkban vir- rasztottam át. Hideg volt, időnként gyors járkálással próbáltam felmelegedni, majd megint a padra telepedtem, a rideg, kemény, barátságtalan kőpadra. Percekig bámultam az órámat, a mutatók végtelen vándorlását, a mutatókét, amelyek mintha láthatatlan akadályon át kapaszkodnának előre. Amikor végre megvirradt, megmostam a szememet a közeli szökőkútban, és elindultam a tejbárba. Csak a forró kakaó térített vissza ismét az életbe, és egyszerre rádöbbentem, hogy már nincs is túl korán, hogy rövidesen munkába kell mennem: elhatároztam, hogy a hátralevő időt a borbélynál töltöm. — Ä, üdvözlöm — mondta a szemüveges borbély, akinek a neve úgy az agyamba vésődött, mint az ószövetség prófétájáé, aki csodatevő hatalmát olcsó, vásári bűvészkedésre használta fel, és ezért távoznia kellett a térről. A székbe ültetett, és amikor már be voltam szappanozva, így szólt: — Tudja, hogy nekem akkor igazam volt? — Miben volt igaza?
