Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben
— Nos, mindent elintéztem — mondtam. — Igazán? — A hangja tompán, bizalmatlanul csengett. — Éppen most beszéltem Vrúbellal. Különben az az ügy már tisztázódott. — Miféle ügy tisztázódott? — Az a festés. — Milyen festés? — Egyedül van? — Ö, istenem, egy telefonfülkéből hívok. — Nő volt nála... Érti, ha az embernek nő van a lakásán, nem fogadhat látogatókat. Lerohantam, így aztán mindent bevallott. A gyanúnk alaptalannak bizonyult. — De én felhajtottam az oroszlánokat — mondtam idegesen. — öt oroszlánt, érti? — Mi a fenét kezdünk most velük? — mondta Timko. — Mit mon ... — Ő, bocsásson meg. — Szinte éreztem, ahogy megadja magát. — Hová vigyem őket? — Jézusmária ... — Cipeljem föl őket az irodába? Vagy a maga lakására? — Nem, nem ... én... a feleségem ki... Kérem, iie, egyet se, kérem, ne ... Maga inkább megteheti... Maga ... Letettem a telefonkagylót. Az első pilalnatban vissza akartam fordulni a cirkuszba, hogy mindent visszavonjak, ám utána nyomban arra gondoltam, hogy ez furcsa fényt vethetne rám; a legjobb lesz mindent elfelejteni, az egész megállapodást tráfának vagy meggondolaltanságnak venni, ezért még csak magyarázkodni sem kell. Végül is, gondoltam, senkinek sem tartozom felelősséggel. Sem Timkónak, sem Pedrónak, sem másnak ebben a furcsa városban, amelyet a ragadozók szökésének híre a feje tetejére tudott állítani. Abban a pillanatban az iroda, a védegylet, s a sok titkos, gomolygó dohányfüsttel meg tétova hallgatással teli összeesküvő gyűlés rettenetesen távolinak tűnt fel előttem, mintha soha semmi közöm sem lett volna hozzájuk, mintha soha nem is léteztek volna, mintha ez az értelmetlenül viszontagságos, esztelen város egy idegen, ismeretlen, s éppen idegenségében szörnyű bolygóról csöppent volna ide. Beültem a moziba, amelyben egyfolytában szünet nélkül valamilyen háborús jelenetekkel zsúfolt zajos filmet vetítettek. Sem a tartalmára, sem a címére nem emlékszem, fásultan ültem a kényelmetlen, szűk székben, és szórakozottan bámultam az elébem torlódó fényeket és árnyékokat mindaddig, amíg magamba-feledkezésemből fel nem rázott a jegyszedőnő csontos keze. Egyszerre kitárult előttem a hatalmas üres terem, az elhagyatott egyenes széksorok sokasága, a hideg fénycsövek, a hirtelen elnémult hangszórók és a jóságos, anyás hang: — Uram, mára befejeződött a vetítés. Ha tetszik a film, holnap is eljöhet megnézni, de ma már zárunk, ma már igazán zárunk. 14 Rossz előérzetem nem csalt. Az ajtóm előtt ott guggolt Pedro, és körülötte a félhomályban öt zsák mocorgott. — Az istenért, mit csinál maga itt? — szorult el a torkom. — Nem győztem kivárni — mondta. — Sokáig nem jelentkezett. — Pedro magányos. Pedro rettenetesen magányos — mondta Pedro. — Nincs semmije, csak az oroszlánok. És ma éjjel odajöhetnének. Ma éjjel biztosan oda is jönnének. És így szólnának: Pedro, ki kell adnod az oroszlánjaidat. Ki kell adnod őket, mert így parancsolja a törvény. Én ezt nem bírnám elviselni. Én ezt a világ minden kincséért se viselném el. Nem szabad odajönniük. Ma éjszaka seki se találhatja meg az oroszlánokat. Az én drága oroszlánjaimat. Az én kedves oroszlánjaimat. — Az egyik zsákra vetette magát, és gyengéden simogatta. — Szamárságot csinált — tértem végre magamhoz. — Hogy merte, hogyan merészelte ezeket a szörnyetegeket idecipelni az ajtóm elé? Azt hiszi, hogy ez itt állatkert? Pedrónak felvillant a szeme. — Maga... maga elárul engem? Engem ... az oroszlánjaimat vesz ... vesztőhelyre küldi?
