Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Kot, Jozef: Veszélyben
11 Vrúbelhoz délután mentünk ki. Kint laktak egészen a város szélén egy eléggé ütött- kopott kis villában, ám a környező zöld növényzet eltakarta piszkos falait és esetlen formáját. Timko néhányszor megnyomta a csengőt. Ogy látszott, hogy senki sincs otthon, de aztán papucsban előcsoszogott Vrúbeľ. — Üdvözlöm, kolléga úr — intett neki Timko kedélyesen. — Magukhoz jövünk. — De én... én... — Vrúbel'nek kiverte a verejték a homlokát. — így bejelentés nélkül. — Semmi baj, semmi baj — mondta Timko. — Ne csináljon magának gondot belőle. — Ugyanis éppen festünk — mondta Vrúbel és nagyot lélegzett. — Ilyen pechet. — Festenek? — Igen, igen, már reggeltől festünk. Az egész ház a feje tetején áll, tudja, hogy van ez. Hát a viszontlátásra, uraim. Becsapta az orrunk előtt az ajtót. — Hallatlan — tört ki Timko. — Ez nem volt hajlandó fogadni minket. — Ha egyszer fest — mondtam. — Maga szamár — kiáltott rám. — Nem látja, hogy festőknek itt híre sincs? Se létra, se festékek. Sőt, még az ablakok sincsenek összefröcskölve. — Nyiván nem akart bennünket beengedni — mondtam. — De miért? — Ez pofonegyszerű — mondta Timko. — Azért, mert oroszlánt rejteget. — Akkor egy már megvan — mondtam félig komolyan. — Sokkal könnyebben ment, mint ahogy hittük. Ám Timko hirtelen elkomorodott, összeráncolta a homlokát, és a hangja megremegett. — Nem bocsátott be bennünket, mert volt hozzá bátorsága, hogy ne engedjen be — mondta kisvártatva. — Ez ugyan azt is bizonyítja, hogy nem ok nélkül bátor, de ugyanakkor ez a zsarolás határtalan lehetőségét biztosítja számára. És mi mindnyájan menynyire csodálkoztunk ellenkezésén az OEV-akciókkal szemben. A kezdet kezdetétől, ha emlékszik rá, nem rokonszenvezett velünk. — Ez igaz — mondtam. — Sőt, állandóan ellenünk szegült. — Még az első napokban foghatta — mondta Timko. A városban Hantákkal találkoztunk. — Ä, az OEV-harcosok — integetett már messziről. — Mi újság? — A helyzet komoly — mondta Timko. — Sokkal komolyabb, mint gondoltuk. — Nagyon a szívére veszi a dolgokat — mondta Hanták. — Kímélnie kellene magát. A biztonsági már két hete a tengernél hűsöl, maga meg... — Tudom, hogy mi a kötelességem — mondta Timko. — így van ez rendjén — mondta Hanták. — Itt vagyok például én... Én a gazdasági dolgokkal törődöm, az oroszlánok meg ... Nem állítom, hogy az oroszlánok nem fontosak. De pillanatnyilag, amíg nem fenyeget közvetlen veszély, legjobb nem gondolni rájuk. Hát akkor, jó vadászatot! Hanták hangja meglepett. így még soha nem hallottam beszélni. De Timko egy kis idő múlva megmagyarázta. Kétségtelen, hogy az első napokban ő is fogott egy oroszlánt. Most taktikát változtat. Timko egészen elszontyolodott. Indítványozta, hogy menjünk, igyuk le magunkat. Elutasítottam. — Még semmi sincs veszve — mondtam. — Hát akkor mit javasol? — Kerítsünk magunknak mi is egy oroszlánt — mondtam lassan, megfontoltan. — Ez igen, nagyszerű ötlet — vert a vállamra Timko. — De hogyan? — Én talán tudnék szerezni — mondtam. — Próbáljam meg? — Igazán? — A szeme felcsillant, de a szomorúság már nem tűnt el belőle. Nyilván még jobban bántotta, hogy átvettem a kezdeményezést. Számomra azonban ez az érzés egészen kellemes volt. — Ahogy mondtam... És lehet, hogy többet is tudok keríteni. Akkor aztán Vrúbel és Hanták fölébe kerekedünk. — Uramisten, uramisten — csóválta a fejét hitetlenkedve.
