Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Mészáros László: A mosolygó asszony (Dávid Teréz hetvenéves)

színpadi mű átírása, és az Ifjúságból elégtelen laza folytatása. Legutóbbi kötetében, a Látomásokban (1974) hosszabb-rövidebb humoros és szatirikus írásait adta közre.

Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az Irodalmi Szemle most fejezi be az írónő legújabb szatirikus kisregényének folytatásos közlését, hogy a MATESZ a Dódi felújítására készül, hogy a Madách az írónő drámáinak gyűjteményes kiadását tervezi, akkor — az aránylag kései bemutatkozás ellenére is — egy tiszteletre méltó életmű — bontakozik ki előttünk. Ez az életmű persze — mint minden életmű — egyrészt szerves egészet alkot, másrészt ellentmondásokkal, ellentétekkel, átváltásokkal terhes.

Dávid Teréz munkásságát — a fentebb vázolt műfaji sokrétűségen túl — a legkifejezőbben talán a humor ős humanizmus címszavakkal jellemezhetnénk. A humor Dávidnál nem a harsogó krokit, nem a bohózatot, viccet jelenti, hanem a finom gúnyt, az okos szellemességet és a maró szatírát. írásaiban nevettetni és tanítani mindig együtt akar: „fin hiszek a humorban, annak formáló erejében, hiszem, hogy az emberiség megjavításának egyik módja az emberiség felvidítása. A nevető ember talán mégsem tud olyan energiával ’odavágni’... Aki mosolyog, az talán kicsit már meg is békéit. Békeszerető emberekre pedig minden időkben szüksége van a világnak. És az irodalomnak is...” (Madách Könyvek 1974). E békeszeretet Dávid Teréz sok művében a szeretet maga. Például a Dodiban: „nem lehet egy olyan házban boldognak lenni, ahol az emberek nem szeretik egymást...” Ha a dráma valóságmodell, akkor a fenti mondatban a ház az országot, a világot is jelenti. A békeszeretet tehát: humanizmus. Az emberszeretet pedig az igazságszeretet, a forradalmi humanizmus alapfoka.

Dávid Teréz munkásságának komplexabb értékeléséhez természetesen nemcsak az életmű teljes és elmélyült ismeretére, hanem az íróról szóló kritikák feldolgozására is szükség lenne. A műveit kísérő kritikai visszhang ugyanis — mint oly sok esetben — nem mindig volt összhangban a befogadók (nézők, olvasók) benyomásaival, hangulataival. Dávid Teréz művei — nézetünk szerint — nem mindig érik el azt a szintet, amelyet egyébként elvárhatnánk tőle. Néha csupán kisebb-nagyobb hibákról van szó, néha alapvető hiányosságokról. A Látomásokban sokszor nem a gondolatok görbe tükrét adja, hanem csak frázisokat, s látomásai is jobbára csak „játékos képzetek” (Koncsol).

E helyütt — Dávid Teréz jubileuma alkalmával — még két dologra kellene felhívnunk a figyelmet, a közép- és fiatal nemzedéknek címezve a szavakat. Először is fel kell készülnünk arra, hogy egyre több kerek évfordulóval kell majd szembenéznünk. Az élet dialektikája könyörtelen: az előttünk járók hamarább öregszenek. Másodszor pedig irodalmunk izmosodása érdekében már semmiképpen sem elégedhetünk meg az udvarias, ünnepi köszöntőkkel és az apró medaillonokkal — mint amilyen ez az írás is —, hanem neki kell vágnunk az elmélyültebb arcképek, a találó pályaképek és az összefoglaló életrajzok megalkotásának. Hogy ne támadjon űr sem előttünk, sem utánunk. A hagyományok és a gyökerek teljes figyelmen kívül hagyása futóhomokra való építkezést jelent. A legkételkedőbb és a legkritkusabb szemlélet sem hagyhatja figyelmen kívül azokat, akik előttünk a csehszlovákiai magyar irodalmat jelentették. Ha eredményeik nem is mindig, de szándékaik, szemléletük és elkötelezettségük a folytonosságnak azokat az alapjait jelentik, amelyekre nekünk kell tovább építkeznünk.

A hetvenéves Dávid Teréznek pedig további jó erőt és egészséget kívánunk a közös mű — a csehszlovákiai magyar irodalom — építéséhez.

Mészáros László