Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Csanda Sándor: Balogh Edgár hetvenéves

Balogh Edgár hetvenéves

Balogh Edgár neve bennünk még mindig legnevesebb ifjúsági mozgalmunkat, a Sarlót idézi föl, holott 1978-ban már a Sarló félévszázados évfordulóját fogjuk ünnepelni, Balogh Edgár pedig több mint negyven éve romániai magyar író. De nemcsak indulását, hanem egész jellemét is a csehszlovákiai demokrácia, a vita és az örökös párbeszéd vállalása határozza meg. Alig múlt 16 éves, amikor Scherer Lajos losonci cserkészlapjában, A Mi Lapunkban „Gondolkozzunk” címmel megjelent az első írása, s azóta cikkeiben, előadásaiban is folyton gondolkozni tanít. Én például sosem láttam őt a katedrán, mégis tanáromnak tekinthetem. 1955-ben [a személyi kultusz alatt elszenvedett börtönbüntetése után) kezdtünk levelezni, s már első leveleiben is tanácsokkal, feladatokkal látóit el. Ezek közül legalább fél tucatnyiban hangsúlyozta, hogy meg kell keresnem azt a tulipános ládát, melyet Csehszlovákiából való kényszerű távozásakor (1935-ben) a Zoch utcai német iskola igazgatójánál hagyott, s amelyben a Sarló levelezése volt elhelyezve. Nem nyugodott bele, amikor azt válaszoltam, hogy a nevezett épületben ma a Csehszlovák Rádió szerkesztősége van, s nemcsak a ládáról, de még arról sem tudnak, hogy ott valaha német iskola volt. 1956 elején írja: „De hátha lehetne mégis kutatni utána? Édesanyám 1949-ben a következőket írta a tulipánosláda sorsáról: Az egyetlen ember, aki legalább meg tudná mondani, hová vitték, a kereskedelmi akadémia (Zoch u. 3.) iskolaszolgája, Érben Fülöp, aki Zacha igazgatása alatt fűtő volt. Kérem, próbálja meg a nyomot!” Állhatatossága végül is nyomra vezetett. Amikor 1957 végén megemlítettem Fábry Zoltánnak a tulipános ládát, közbevágott: „De hisz Edgár a legfontosabb iratokat kivette a tulipános ládából, s Romániába utazva (egy jegyzékkel együtt) nálam hagyta. Itt vannak a sezlon alatt.” így kerültek elő aztán a Sarló alapvető dokumentumai, amelynek mindenekelőtt Az Űrről készített tanulmányom, Balogh Edgár pedig a Hét próba című emlékiratának írásakor vettük hasznát.

Van valami, ami ugyanaz maradt a Sarló 50 éves irataiban és Edgár mai leveleiben: jellegzetes, kalligrafikus írása. Mindig szerettem kéziratokait tanulmányozni, de nem láttam még kézírást, amely fél évszázad után is ennyire megtartotta jellegzetes vonásait. Talán arra lehetne ebből következtetni, hogy írónk megőrizte ifjúkori, kissé naiv, illúziókra hajlamos alaptermészetét? Igaz, nemcsak a kalligrafikus írás, hanem a levelek tartalma is hasonló: tipikus „munkalevelezést” folytat (az ő kifejezése), mindig elsősorban a tennivalókról, a feladatokról ír. És mindig történelmi távlatokban gondolkozik. A közéletnek, a társadalmi haladás szolgálatának rendelte alá egész irodalmi tevékenységét is. Fábry mellett ő volt a legelkötelezettebb, az időszerű közösségi kérdésekre mindig reagáló írónk. Közíró, a szó legnemesebb értelmében, s tehetségét még ellenfelei [például Szvatkó Pál, az irredentizmus időleges győzelme után, 1939-ben írt könyvében) sem vonták kétségbe. Legújabb könyvéről (Mesterek és kortársak — Bukarest, 1974) így summázza a véleményét Szávai Géza az Utunkban: ,,Fő ereje azonban az, hogy irodalmunk és történelmünk e pillanatainak szenvedéllyel felidézett képét adja, a művek mögötti és körüli harcokban fontos folyamatokat ragad meg és jellemez, soha nem téveszti szem elől a helytállás erkölcsét, és követeli ennek folytonosságát.” (1975/23.) Legnevezetesebb és legjobb írásai kétségkívül a csehszlovákiai vonatkozásnak. Ügy látszik, rá is érvényes az a feltételezés, miszerint az író ifjúkori élményeit tudja leghitelesebben, legszebben előadni.

A társadalmi vonatkozású publicisztika mellett Balogh Edgát leginkább a szociográfia és a folklór vonzotta. A húszas évek végén egy Felső-Tisza vidéki népszokásról, a szűz- gulyahajtásról közölt tanulmányt a budapesti Ethnographiában. 1930-ban a horthysta magyar belügyminiszter és hívei ellen írt egy cikksorozatot, amikor megtiltották, hogy