Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Rúfus, Milan: A költő és a szülőföld
kiai magyar irodalom (líra) nem vállveregetést érdemel — a nagykorúsodás jele az az igény, hogy egyenlő mércével mérjünk! —, hanem az egyetemes magyar irodalom részeként, szakszerű elemzést, viszonyítást, megméretést. Ha ezekre a munkákra jól figyelünk — s természetesen, ha a könyvet tehetséggel, valóságismerettel, művészi hitvallással — erővel írják — észre kell vennünk azt a sajátságost, a más égbolt alatt, más társadalmi körülmények között keletkező többletet, amely a magyar irodalmat a rokon szívverés áttételeivel, hangzásaival még külön is gazdagítja. Ezért örültem annyira az Irodalmi Szemle műfordítói versengésének: a sok magyarított versben nemcsak a szlovák líra egy-egy jellegzetes, megismerésre méltó, felfedezésre váró darabját láttam meg, hanem a testvérbarátság, a jó ügy érdekében szövetkezők egy-egy gondolatának kinyilvánítását is. Minden magyarra fordított Milan Rúfus és Vojtech Kondrót vers mögött — de említhetném Miroslav Váleket és a szlovák költők egész sorát — ott érzem a szlovák Babits-, József Attila-, Illyés-vers szívverését. Azokat a szlovákul megszólaltatott magyar verseket, amelyek a kitűnő költőfordító Vojtech Kondrót áldozatos munkájával épültek-épülnek bele a minden határt áttörő közép-keleteurópal irodalomba (lírába). És jó tudni, hogy erős ez a bástya; az olyannyira illékony szó erejével népeket és nemzeteket, irodalmakat és kultúrákat kerít egybe. Megvéd az önhitűségtől és egyre tágabb horizontok szemlélésére kényszerít. Nem is lehet másképp. Amikor a csehszlovákiai magyar irodalom (líra) fölismerte hídszerepét, saját föladatához is közelebb jutott. Kilépni a Tengerre csak úgy lehet, ha a legkisebb forrás is — már kezdetektől fogva — a legnagyobbat célozza. Milan Rúfus a költő és a szülőföld* Nem titkolom: az utolsó csepp, csurdig telítve a belső szükségletet, hogy megírjam ezt az elmélkedést, egy szerkesztőségi levél volt. Kérés, persze, szóljak hozzá egy ankéthoz. Mondjak rövid véleményt „az irodalom regionalizmusa, a szülőföld irodalma és az irodalom szülőföldje” kérdésről. Ez a kérdés engem azonban már régebbtől fogva gyötör. Elég rég lehetőségem nyílott rá, hogy a szlovák irodalom fejlődésének közvetlen tanúja legyek, s kezdettől fogva érzem, irodalmunk levegőjében szüntelenül ott az a valami, amit a „szülőföld a művészetben” problematika különféle változataiként tarthatunk számon. Ezek a változatok, sajnos, a problematikának felületi, nem éppen örvendetes megnyilvánulásaival esnek egybe. Rendszerint két variáns váltja egymást; mintha csak az Irodalmon kívüli Időjárás fordulásait jósolnák meg, az ablakban hol egy fabábu, hol egy fababa, pontosabban szólva: hol egy legény, hol meg madame bukkan föl. Am Jánošík leszármazottjai, légyen az időjárás bármilyen, apjuk gyermekei maradnak mindenkoron, tapossák bár a földet bocskorban avagy — mint ez idő tájt — cúgos cipőben. Ezért támadt bennem a vágy, hogy írjak a szülőföldről s a művészetről, meg arról, mihez is kezdünk velük. Mielőtt tovább mennénk, el kell választani egymástól két dolgot. Az irodalmi regio- nallzmust, provincializmust, illetve azt a kérdést, amely tágabban értelmezi szülőföld és művészet kapcsolatát. A „művészet és szülőföld” mint probléma az alkotás belső problémája, egy a művészi teremtésnek azok közül a sajátosságai közül, melyeket • Milan Rúfus írását, amely Básnik a domov címmel először a Slovenské pohrady 1967/4-es számában jelent meg, a költő válogatott esszéinek kötetéből (O literatúre, Slovenský spisovateľ, 1974) fordítottuk.
