Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Rúfus, Milan: A költő és a szülőföld

Teige aforisztikusan így fogalmazott meg: Költő az, akinek nem lopták el a gyermekkorát.

Az Irodalom regionallzmusa (s a körülötte folyó huzavona) valami egészen más. Ez a látszólag világos és tisztázott kérdés valószínűleg még sokáig fel-felmerül majd irodalmunkban, társadalmi-irodalmi ellentétek formájában, melyek az úgynevezett „nemzeti” és az úgynevezett „koncepció” fogalmaival függenek össze. Mindez a permanens nemzeti újjászületésnek azzal a folyamatával kapcsolatos, amellyel történelmünk oly rosszindulatúan, mindesetre nem irigylésre méltó bőkezűséggel ajándékozott meg bennünket. Irodalmon kívüli életünknek ez idő tájt is számos olyan jelensége van, amely azt jelzi, hogy e hamis nemzeti újjászületés még hosszú ideig kísér majd bennünket, s a szlovák író és értelmiségi aligha engedheti meg magának, hogy tudomást se vegyen erről a tényről, vagy hogy szembehelyezkedjék vele; lévén e tény szoros összefüggésben az emberiesség alapvető törvényeivel, lemondani róla annyit tenne, mint magáról a humanitásról mondani le. Magának a művésznek és az értelmiséginek a szempontjából is fonák dolog volna az elidegenedésről való elvont elmélkedés olyan embereknek a körében, akiknek a jelen pillanatban és minél sürgetőbben egyszerűen egy bögre vizet kell adni; mit sem változtat a dolgon, hogy ő, az entellek- tuel e bögre vízre éppenséggel nem úgy tekint, mint az emberi szellem csodálatos találmányára.

A művészet regionalizmusának a fogalma az európai irodalmakban az idő tájt született, amikor az egyes nemzetek létük alapvető feltételeinek a megteremtésén fáradoztak; az egyes irodalmak nem szükségszerűen, csupán a nemzeti fennmaradás szándékától vezérelve kezdtek „elnemzetiesednl”; az emberi gondolkodás viszont már ekkor Is annak érezte szükségét, hogy — nemzeti korlátokon átcsapva — közös tengerbe ömöljék. Mindaz, ami évtizedekkel előbb még a fejlődést segítette elő, később a megszerzett status quo megtartására törekedett; hangoztatói a regionalizmus fogalmát a nemzet iránti hűség és szeretet üres kinyilatkoztatásaira kezdték használni, meg arra, hogy helyeket jelölgessenek ki az irodalom panteonjában, önmaguk számára persze. így keletkeztek, Irodalomban és irodalmon kívül, a kozmopolita és a nem honos csúfolódó jelzői, így a kiátkozások, a nemzeti irodalomból való száműzetések. Mindaz, amit tíz évvel ezelőtt átéltünk, nem az ötvenes évek újsütetű szellemi találmánya volt. Csupán a megismétlődése — noha kissé más összefüggésekben — annak az állapotnak, melynek kezdeteivel már a nemzeti újjászületés éveiben is találkozunk, s amelyen valamennyi európai nemzet irodalma átesett volt. A jelenség mindenütt úgy hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Mint konfliktusos helyzetekben szokás, a fejlődés ez esetben is ingaszerű utat járt be, kilengve, egyik oldalon is, másikon is, egész a határhelyzetig. Minél élesebbek voltak az ellentétek, annál tovább tartották magukat napirenden irodalmon kívüli szempontok révén; minél hosszabb ideje volt szüksége a nemzeti sorsnak irodalmon kívüli szempontokra, annál zavarosabb lett a helyzet, hogy végül Is, mint például a mi irodalmunkban, de a szomszéd csehekében is, a kérdés komplexussá merevedjék. Európa-komplexus és nemzet-komplexus: a történelem deresének, egyazon nádpálcának a más-más vége. Napnál világosabb, ím, miért ropta az ötvenes években a szlovák entellektuel a népi táncot, miért járt az esze a detvai hídon, miért értekezett a művészet nemzeti sajátosságairól, miért írt népdalutánzatokat; napnál világosabb, hogy — mindössze pár év múltán — miért tartja ugyanez az entellektuel a szellemesség netovábbjának a brindzáról és bocskorról szóló csúfolódó viccet, miért törekszik európaiságra és nagy- világiságra, jóllehet aligha éri föl ésszel a változást, amelyre időközben került sor, nemcsak a világirodalomban, hanem magának a fejlett társadalomnak az életérzésében is: az elemzés, a rombolás elvont szelleme zsákutcába jut s az emberiség megkönnyebbüléssel fogadja azt a művészi megnyilatkozást, amelynek még lehetősége van arra, hogy az ember elsődleges, valódi életérzésébe eressze gyökereit; bizonyos művészekre tehát — figyelmünket felhívandó — a nagyvilágnak kell ujjal mutatnia. Ebben rejlik hát, megoldhatatlanul, a probléma; a valuta nem változott, a régi érem fordult megint a másik oldalára. A pörösködés tart tovább.

Mint minden illuzórikus ellentétben, mindkét fél szavahihető igazságokat és indokokat mondhat a magáénak. Az egyik fél arra fog rámutatni, hogy irodalmunk az európai kultúrtudatban csupán másodlagos, hogy csaknem szégyenletesen ismeret