Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Szakolczay Lajos: Szabálytalan kalandozás (Jegyzetlapok a csehszlovákiai magyar líráról)

■sítäst kifejező szöveg: Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes ihletett pillanata, gondolat- Titmusa és formafegyelme mintázza. És a külföldi avanatgarde polgár-pukkasztó sokkhatása sem idegen tőle. S ezt a „kificamított” nyelvet, a valóságlátásnak ezt az érzékletes, de némelyütt nagyonis elvont képletét igyekeztek az Egyszemű éjszaka legjobbjai a hagyományba, a népköltészet és az egyetemes magyar irodalom érték-vigyázó s megújító folyamába ágyazni. Tóth László Átkelése azért lélegzik olyan természetesen, mert benne Küklopsz, a földalatti kovácsműhelyből kilépve, mindent átvilágító egy- szemét, a népi siratóénekek nyelvi archaizmusára függesztette, s a „betétszöveg” végigkíséri, paralellizmusával mintegy fokozza a hitetlen hitből a hívő hitetlenségbe 'való átkelés drámaiságát. Fokozza és maga is „Történelemmé” magasodik: Mohács- Térdhajlattá, Waterloo-Combbá, Segesvár-Ágyékká és Piave-Derékká. Saját emlékművünket, lepattogzott „sónkat” beleépítve az időbe.

Ahogy az Egyszemű éjszaka sokszeművé vált, a csehszlovákiai magyar irodalom fiatal nemzedéke is nagyot lépett előre. Varga Imre, Tóth László neve — műveikkel bizonyították — most már együtt említhető a romániai Király László, Farkas Árpád, Csiki László, Kenéz Ferenc, a Jugoszláviai — és most szándékosan mondok egy az övékénél előbbi nemzedéket — Domonkos István és Tolnai Ottó és a magyarországi „fiatal” lírikusok: a Veress Miklóstól Petri Györgyig és Kiss Benedektől Oravecz Imréig terjedő, tekintélyes létszámú költőhad egy-egy jelentősebb alkotójának nevével. Az átalakulás új fázisába érő Zs. Nagy Lajos, a kevés verset író, csak ritkás közökkel jelentkező Ozsvald Árpád és Tőzsér Árpád, a kísérletezés folytán nem mindig saját legmagasabb szintjén alkotó Cselényi László, a sokat publikáló, de erejét a próza és a líra között megosztani igyekvő Gál Sándor bennük láthatják az értéket termő, az egyetemes magyar irodalom hajszálereit is tágító folytonosságot.

De ismerjük-e eléggé és mindig az értékeik szerint fogadjuk-e be a csehszlovákiai magyar irodalmat (lírát)?

Tudjuk-e a történelem által megbolygatott — kényszerűen megszsakított — hagyomány újbóli kiegészülését, fölzárkózását ahhoz a nem csupán irodalmi-művészeti tényezőként jelen levő, de nagyonis társadalmi ihletésű folyamathoz, melyet a Sarló neve fémjelzett? Halljuk-e Gaál Gábor szlovenszkói munkatársának, Fábry Zoltánnak vox humanaját? Képesek vagyunk-e minden műalkotást úgy közelíteni, hogy benne nemcsak egy-egy nemzetiség hangja, esztétikumtermő szépszava szól, de egy erős kapcsolatra, az egymás mellett élő népek internacionalizmusára is fény derül?

A magyarországi visszhang legtöbbször (szerény véleményem szerint) nem esetleges. Ma már egy-egy terület irodalmának szakértői vannak, akik szoros kapcsolatot alakítottak ki az illető ország irodalmával, íróival, könyvkiadóival, folyóirataival. A könyvek egyre gyorsabb cseréje biztosíthatja, hogy a csehszlovákiai magyar regény vagy verseskönyv időben eljusson ia magyarországi olvasóhoz.

írásom elején már említettem a könyvesbolti szemlélődés „gyakorlati” hasznát. És most negatív, de mindenképpen tanulságos példát idézek a hazai könyvesboltok könyvfogadási „akciójából”, propagandájából. Az egyik legnagyobb budapesti könyvesbolt a jugoszláviai Gál László halálhírére a kassai Gál Sándor novelláskönyvét kötötte át fekete szalaggal és tette ki a kiarakatba. A pozsonyi Madách Könyvkiadó könyvei gyakran cserélődnek össze a polcon a bukaresti Kriterion, a kolozsvári Dácia és az újvidéki Fórum könyveivel. Nem is beszélve arról a zavarról, amely főként akkor jelentkezik, amikor egy-egy szomszéd országbeli magyar író megjelenik az országos lapok és folyóiratok szerkesztőségében. Egymás műveinek összecserélése még csak „hagyján”, de mikor már a fogadott vendég nevének ismeretével és „hovatevésével” is hadilábon állunk, baj van! Tájékozatlanságunkat semmi sem mentheti. Ha a magyar- országi könyvkiadó lektori jelentése — egy-egy író könyvének az átvételekor — „elcseréli” az író nevét, hihető-e (bármennyire is pontosan igyekszik vizsgálni az esztétikai értéket) szavának súlya? Jól tájékoztat-e az az irodalmi hetilap, amely gyenge

— még magyarországi átvételre sem méltatott — fércművet szinte az egekig emel, ugyanakkor a könyvcserével átvett értékes művekről hallgat?

Természetesen fordítva is áll a helyzet: ha valaki nemtörődömségből, tájékozatlanságból a kortárs magyar irodalom legjavát nem ismeri, hogyan ítélheti meg saját szerepét az egyetemes magyar irodalomban? Kérdések és kérdések egymás hátán: egyszer ezen az oldalon, másszor azon az oldalon kell lehunyni a szemet. A csehszlová