Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.

cátlen kutyakölyköt táplált emlőin.) Szóval, éjjel álmában is ez a szag kísértette. Mert részéről az ügy, Aranka ütlegeivel még nem fejeződött be.

A szagot az idegen gyűlöletes kipárolgását továbbra is egyre érezte. Áthatott minden bűzön és szeméten, a felhalmozott téli tüzelőfa savanykás, fanyar illatán, még a rothadó főzelékfélék undorító erjedésén is, amit anyai örömeire való tekintettel raktak elébe a háziak (azonban beléjük sem szagolt). Igen, mindenen keresztülhatolt az idegen nyomasztó emléket idéző szaga; Mocskos hegyezte tehát fülét, és figyelt. Mozdulataira élesen nyilait a bordái közé vágott kapanyél helye, mire dühösen felmordult és harcra készen borzolta bozontos sörényét. A kazánházban ez idő tájt már azért sem lehetett befűteni, mert a kazánból kidobott salak idővel úgy felgyülemlett, hogy ellepte a kazánt, s az egész kazánházat, és lassacskán a szelelő ablakot is elfedte. A szemét halmokban tornyosodott a kapu előtt, betöltötte a szabadon maradt sarkokat. A hulladékok közt, mint szűk völgyben, lapult meg Mocskos siralmas fekhelye. Szerencséjére már az ajtót sem lehetett bezárni, így hát kölykeivel együtt megmegmenekült a fulladásos halál iszonyú kínjaitól.

A kazánház egy szűk kis folyosóra nyílt, ami a lépcsőházi bejáratot kötötte össze a pincékkel. A kis folyosóról egy negyedik ajtó a szeneskamrába vezetett. Az építész, aki a házat tervezte; a szeneskamra bejáratát úgy helyezte el a folyosó sarkában, hogy aki a kapubejáró alól benyitott oda, a kitáruló ajtóval a kamra bejáratát eltakarta és így azt saját maga elől is elrejtette. Hogy az építész részéről ez tudatos és célzatos, minden eshetőséggel számoló elővigyázat volt-e avagy merő véletlen csupán, történetünk szempontjából nem lényeges. Mindenesetre a házigazda, a körülmények eme érdekes adottságát saját javára használta fel, és tüzelő helyett titokzatos ládákkal rakta tele ezt a nem kevésbé titokzatos kamrácskát.

Mindez pedig azért kerül bele e történetbe, mert azon az éjszakán, amikor Mocskosban újjáéledt valami ősi ösztöneiből, az idegen a szeneskamrában maga lapult egy láda tetején, belepréselődve a sűrű sötétségbe. Ö ugyan nem érezte meg Mocskost, közeledtét, mert idegeit sokkal rémület bénította meg, de azért ő sem volt kevésbé kutyául. Igaz, az oldalába nem vágtak kapanyelet, de az életébe belevágtak valamit, amitől semmiképp sem tudott magához térni... Megpróbált a pénzére gondolni, amit a Nefelejcs utcai konfekció üzlet raktárában rejtett el, de ebben a helyzetben valahogy még ez az egyébként mindig hatásos csillapítószer sem tudta megnyugtatni. Felkattintotta a magával hozott zseblámpát, de miután csak vakolatlan téglafalat, sűrű, fekete pókhálőréteget látott, ettől a vigasztól is eltekintett. Ám, idővel a sötétség ólmos gyurmaként nehezedett az agyára és az éjszaka is egyre hosszabbodott. Gondolatai mind vadabbul kergetőztek, a téglafalak közti tér egyre szűkült, és a tető is, mintha lefelé ereszkedett volna. A láda, amelyen kuporgott, kegyetlenül kemény volt.

Kutatni kezdett emlékeiben, keresett valamit, amivel elfoglalhatná magát, amivel elcsitíthatná a minden más érzést eltompító rettegést a lelkében. Sírni szeretett volna, mint egykor régen, gyerekkorában, de szeme csak szárazon égett és valami egyre erősebben sajgott a mellében.

A szívem, gondolta, és a betegsége jutott eszébe. A szívbaja, amit Szliácson gyógykezeltetett évente. Éjszakánként hideg borogatásokat kellett a szívére raknia s tartózkodnia minden felindulástól... Csak semmi izgalom, mondogatták az orvosok, a legfontosabb a nyugalom... Érdekes, egész nap nem jutott eszébe, csak most. Most érzi csupán, hogy van valami a mellkasában. Megnézte karóráját. Mikor is lesz már reggel? A mutató még csak a kettesen állt. Eloltotta tehát a lámpát és a családjára gondolt. Mikor utoljára látta őket, felemelt kezekkel mentek ki a házból... Hetvennyolc éves apja, négyéves unokája, idegbeteg felesége... Közre fogták őket a nyilasok, rájuk szegezték a géppisztolyt. A lányát már régebben elhurcolták vidékről, veje eltűnt az orosz fronton, talán éppen Gorlicénél, ahol ő egykor comblövést kapott, s a golyó szétroncolta combját. Az orvosok úgy-ahogy összefoltozták, de azért esős időben még mindig fájt. De az már régen volt. Reggel még a házmester ágyában búj- kált, majd a vécében, és nézte, hogy a többiek mennek. De hát mit is tudott volna segíteni rajtuk. Fegyvere nem vo't, de ha lett volna sem valószínű, hogy használja. Elszokott már attól... No, meg nem is kell mindjárt lövöldözni... Mire jó ez?

Imádkozni kezdett. Egyszeriben rátalált istenére, akit már rég elfelejtett, mert más