Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.

féle istennek hódolt... Az imádság pár pillanatra megnyugtatta. Valamikor régen áj- tatos szülei templombajárónak nevelték, de úgy látszik, amennyit a hitből annak ide­jén útravalóul kapott, kevés volt erre az éjszakára... De igaz is ... Ö, a becsületes adófizető polgár, tisztességes családapa létére, egy ilyen gödörben kuporog... a sö- téséggel hadakozik ... Csak azért, mert... Nem, erre a szóra még csak gondolni sem mert. Ez a sző, azon a napon a halált jelentette. Ö pedig élni akart. Újra meggyújtotta a lámpát és bevilágított a saját sze­mébe, hogy fényt lásson, fényt, világosságot. De a lámpa ereje egyre gyengült, és a magány körülötte egyre nőtt. Már a pókháló is színt jelentett volna, változatosságot... De a lámpa már csak egy piros pont, már csak egy izzó tüzes pont... Meg kell őrül­ni... Reggelig meg fog őrülni... Meglazította nyakkendőjét, gallérját kigombolta, nyitott szájjal hápogott, mert a torkát szorította valami. — Nem bírom! — mondta hangosan, és hitte is, hogy nem bírja tovább. Kapkodni kezdett a sötétség felé, mert úgy rémlett neki, hogy az már szinte anyag­szerű. A bőrét karmolta, csipkedte, hogy érezzen valami „elevent”. Végül kivette zseb­kendőjét, s vele véletlenül a kulcsait is előrántotta. A lakása kulcsát, üzletének a kulcsát, árut rejtegető raktárának kulcsát, a karikára fűzött kulcscsomót, amely neki a civilizációt, rendet és biztonságot, fegyelmet, törvényt és jogot jelentette eddig, de ebben a pillanatban mindez már jelkép volt csupán. A kulcscsomó nagy csörömpöléssel hullott az éjjeliedénynek bekészített bádogvödör fenekére, amire kazánbeli vackán, az élet másik kivetettje, a vadkutyává züllött Mocs­kos felébredt. A kutya mozgolódása eleinte jólesett az idegen felzaklatott idegeinek. Megszün­tette az egyedüllét nyomasztó érzését, de az állat ellenséges mozgására újabb aggo­dalom szállta meg. Mi lesz, ha a kutya felveri a házat? És ismét nőni kezdett benne a rémület. Igen, a kutya el fogja őt árulni, önfenntartási ösztöne felülkerekedett min­denen. Elfeledtette eddigi keserveit, apját, istenét, eszelős feleségét, a Nefelejcs utcai kamrában elásott harminc dolgos esztendő minden felmutatható eredményét, és ezért a pincéért kezdett remegni, amit Arankáék bocsátottak rendelkezésére. Mocskos pe­dig mintha szántszándékkal tenné, mintha belelátott volna a leikébe és bosszúért re­megne, szűkölt, majd kaparni kezdte kívülről a nehéz vasajtót. Az idegen erre látni vélte magát kikötve, agyonlőve, felkoncolva, a legszörnyűbb kínzások jutottak eszébe, amelynek nem lesz képes ellenállni és elárulja a pénzét, az áruját, családokat visz pusztulásba, akik segítettek neki, de náluk ott marad a va­gyon, ő pedig meghal, szörnyű kínok között elpusztul. Mocskos odakint közben vonítani kezdett, és nem lehetett újra belerúgni, mert kö­zöttük volt az átkozott vasajtó. A helyzet kibírhatatlan volt. Vége, mindennek vége! Nem bírja tovább, nem várja meg a hóhérait, akiknek lépéseit felizgatott képzeletében már hallani vélte ... Egyedül vet véget mindennek, mielőtt erőt venne rajta az őrület, mielőtt dörömbölni kezdene ... Eresszetek ki! Eresszetek ... Nem bírom! Gyilkosok, eresszetek haza... Adjátok vissza az életemet, az otthonomat, az emberségemet Gazok! Hóhérok! Eresszetek . .. Egy pillanatra csend lett. Kábultan dőlt a falnak. Nem tudta, valóban kiabált-e, vagy csupán befelé szállt a hangja ... Elhatározta, hogy véget vet mindennek, ami polgári életében szép volt és örömet jelentett, ami tisztesség volt és attól is, ami hiba ... Bo­csánatot kért halott anyjától azért, amit tenni készül és élő feleségétől azért, amit va­laha is elkövetett ellene. Azután levette a nadrágszíját, felkúszott a legmagasabb láda tetejére, tapogatni kezdte a falat, a mennyezetet... Mocskos az ajtó előtt vonított, kaparászott. A falban azonban nem volt szeg. Riegerné ezen az éjszakán rosszul aludt. Tulajdonképpen minden éjszakán rosszul aludt, mióta az orvos felvilágosította, hogy erős szívdobogását a túlzott alkoholfogyasz­tás okozza. Mert Riegerné az italt még Zéman úrnál is jobban szerette. Zéman urat pedig olyan nagyon szerette, hogy Rieger urat is otthagyta miatta, amin néha ő ma­ga csodálkozott legjobban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom