Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.

lami újszerű, valami teljesen ismeretlen lebegett. A látogató különös, nyugtalanító kipárolgása. Tudj’ isten, nem volt bizalomkeltő illata. És szörnyen emlékeztette Mocskost valamire. Elhatározta, hogy résen lesz.

Aranka felkattintotta a villanyt. Az idegen remegve állt az óvóhely lámpaíényében és bizalmatlanul pislogott az előcsarnok félhomályába, mire Aranka szótlanul becsukta a nehéz vasajtót.

Az idegen ötven év körüli, köpcös kis ember volt, íövid kabátot és széles karimájú posztókalapot viselt, olyat, amilyet a környékbeli sváb gazdák hordoznak ünnepnapokon. Bajuszát angolosra nyírta, kövér gyűrűsujján, a karikagyűrű fölött, pecsétgyűrű ragyogott. Ezek a dolgok azonban nemigen érdekelték Mocskost. Az ő nemzetiségében nem a külsőségek tették az egyént. Az idegen láthatólag igyekezett megküzdeni a körülményekkel, de hiába. Nem tudta legyűrni a félelmét, amely egész lényétt áthatotta.

— Istenem, mi van kint? Mi van odakint? A pokol szabadult ránk! A pokol!! — suttogta és sírni kezdett. — Vége a világnak! Vége!! Legyilkolnak mindenkit... Gyerekeket, öregeket, betegeket... Géppisztollyal kergetik ki őket a lakásukból... így ni... Fel kell emelni a karjukat... — Erre az idegen is felemelte rövid karjait. Könnyei végigfolytak ijedt, borostás arcán és Mocskos elé hulltak a porba. — Nem tudom, hová vitték őket. Én elszöktem. Ezer pengőt adtam a házmesternek, aki elrejtett az ágyába, s mikor sötétedni kezdett, kiengedett a kapun. Nem ettem, nem ittam ma még semmit... — Nagyot csuklott, és nem bírta a beszédet folytatni. Zsebkendőt vett elő, abba zokogott, majd az orrát is belefújta, s így, kissé lecsillapodva, folytatni akarta mondókáját, de a lépcsőház felől lépések hallatszottak. Aranka hallgatásra intette a mutatóujjával és magára hagyta az idegent kétségbeesésével, aki falfehéren húzódott a vasajtó mögé.

Mocskos valami baljóslatút szimatolt a levegőben, mint amilyen baljóslatú volt az a szürkület is, amikor egykori gazdája meleg ágya sarkából, az ablakon át, kivágták az utca kemény kövezetére. „Ezt a dögöt pedig dobjátok a fenébe!” — recsegett egy érdes férfihang, és ő csak annyit látott, hogy gazdája sápadtan a falnak támaszkodik ... És fél... Ügy félt, ahogy most a vasajtó mögött reszkető idegen... Mocskos felvonított. Maga előtt látta volt urát és istenét, amint azon az emlékezetes hajnalon pribékjei elhurcoltak ismeretlen végzete felé. Mocskos sosem tudta elfeledni azt az ébredést. Gazdája rémülete őt is átjárta, mint egy lázroham és az emlékezéstől most egész vadkutya-lényét elöntötte a keserűség.

— Gazdám, hová lettél? Mi történt veled, miért hagytál el, gazdácskám?

Az idegen a vasajtó mögött nyilván nem értett a lélektanhoz, még kevésbé ismerhette a vadkutyákká zülött ölebek bonyolult lelkét. Mocskos kifakadását ezért személye ellen irányuló ellenséges magatartásnak minősítette és miután többszöri pisszegő rendreutasítása hatástalan maradt, kétségbeesésében hatalmasat rúgott a kutya előrenyújtott, vonító pofája felé. A rúgás talált és fájt, mert az idegen a lendületbe beleadta egész napi megaláztatásának teljes keserűségét. Mocskos annyira átengedte magát az emlékezés kínjainak, hogy a támadást nem volt ideje kivédeni, meg nem is igen tételezte volna fel erről az agyonriasztott kis emberről, hogy keservei közt ilyen indulatok is rejlenek. Pillanatokig tartott, míg magára eszmélt. Am feleszmé- lését olyan dühroham követte, amilyen az igazságtalanul megbántott és mindenre elszánt kutyalényéből kitelt.

Mire Aranka visszatért, a két pária már egymást ráncigálta. Mocskos az Idegen lábszárát, az Idegen pedig a csapzott kutyirhából tépdesett ki zsemlyeszínű pamacsokat.

Aranka először ütött ismeretségük ideje alatt Mocskosra, a keze ügyébe eső kapanyéllel, amitől Mocskos szűkölve terült el a sarokban felhalmozott légvédelmi homokon. Ám ez a kapaütés végzetesen kihatott az idegen eljövendő sorsára.

A történtek fölött nem lehetett egykedvűen napirendre térni, mert az idegen eltűnt ugyan, de szaga a levegőben maradt. Mocskos éjjel, álmában is erre ébredt, miközben apró kölykeit maga alá húzva melengette. (A sors kifürkészhetetlen akarata és a budai kutyatársadalommal fenntartott kapcsolatai következtében ugyanis négy rákon-