Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
Erzsi bizony nem sok örömét lelte benne. Unalmas csoszogásukat újabb és újabb észrevételekkel fűszerezte. — Aranka néni, mi az a sárga azon a kapun? — Az egy csillag. — Szép! És a ti kaputokon miért nincs ilyen? — Mert a mi házunkban nem laknak zsidók. — Zsidók? Azok kik? Erre nehéz volt felelni. Aranka a legvalószínűbbet választotta ki a lehetséges válaszok közül. — A zsidók ... emberek ... — Mint mi? — Na, nem egészen ... — Ti már láttatok olyat? — Milyet? — Olyon izét..amit mondtál. — Zsidót? — Azt... — Láttunk. — És miről lehet megismerni? — Arról a csillagról, ni. Nem látod? Amott is megy egy. — Érdekes! Az ember nem is hinné róla ... — Ugye, nem? Valóban érdekes! — És mondd, Aranka néni — folytatta önképzését a világ dolgaiban tudatlan ötöd- fél éves kislány —, én nem kaphatnék egy olyan csillagot? — Minek neked? — Csak! Tetszik. Nektek nem? Még mielőtt Arankáék közölhették vele a tárgyról alkotott véleményüket, Erzsi figyelmét újabb szenzáció kötötte le: — Jééé! Lóóó! — kiáltotta lelkendezve és kezét kiszakítva kísérői szorításából, utat tört magának a jövők-mendők sűrűjében a járda szélére. — Nézd csak, Mária... éppen olyan, mint a mi Pajtásunk otthon. Te nem ismered Pajtást. Aranka néni, nem is mondtad nekem, hogy Pesten is vannak lovak. Erzsi elragadtatása nem maradt visszhang nélkül. A járókelők közül páran megálltak, néhányan elmosolyodtak, sokan maguk is megbámulták a furcsa tákolmányt, amelyikre Erzsi lelkesedése hívta fel a figyelmüket. Az úttest közepén, a pesti Nagykörúton, személyautók, villamosok, tankok, ágyúk és ide-oda rohangáló tehergépkocsik között egy régen kimustrált konflisló poroszkált egykedvűen. Batár is gördült utána, kopott, üvegezett kalitka, olyan, amilyenben dámák és úrfik kocsikáztak a Milleneum idején a Stefánia úton. A front mögötti főváros zűrzavarában baktató lovacska szomorúan bólogatott, mint akinek mindenről megvan a saját külön véleménye. Nem is lehetett a leghelytelenebb véleménye a lovacskának — ezt mindenki azonnal láthatta, aki egy kivénult konflisló lelkivilágát megpróbálta elemezni. Aranka elképzelte szegény paripaként ügetni egy gondtalanabb világ napsütésében, könnyűvérű, jókedvű asszonyokat, cilinderes, sétapálcás urakat furikázva, akik vidámaij integetnek kesztyűs kezükkel az ismerősüknek jobbra-balra, mint ahogy az elsárgult novelláskötetek oldalain olvasható, mit sem sejtve a benzingőzös jövendőről, amelybe a szegény lovacska poraiból feltámadni kényszerül, hogy segítsen lebonyolítani a közúti forgalmat. Aranka csakhamar végére járt a képzelgésének, mert restellte magát azért a rendetlenségért, ami az állatvilág képviselőjét a Nagykörúton fogadta. Gondolataiban sietve visszatért tehát a konflis után ballagó jelenbe. Ám úgy tűnt föl neki, hogy ezen a napon a főváros utcáin erősen kísértett a múlt. Mert amit a fiáker után látott, az sem veit a jelené. A Rákóczi út felől szekérkaraván közeledett. Hárászken- dős öregasszony ült az egyik bakon, a szekér mellett terhes nő lépdelt; gyerekek és állatok szorongtak a többi szekéren, és a konflisló baktatott utánuk is. Persze, ez nem volt olyan érdekes mint a konflisló. Nem is bámulta meg őket senki, s még Erzsi sem talált rajtuk megjegyeznivalót. Amióta anyjával elhagyta a dunántúli falucskát, nem ez volt az első hasonló karaván, amivel találkozott. Csak Aranka elől
