Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
tűnt el a pesti út, lüktetésével és lármájával együtt, hogy egy hosszú, poros országút bukkanjon fel emlékeiből. De ez talán egy másik életben történt... 1914! A Kárpátoknál betörtek a cár katonái. Visszavonuló trénszekerek zörgése verte fel hajnali álmából a kisvárost, ahol élt. Menekülni! Menekülni! A trénszekerek zörgése csak nem akart szűnni... Arankát felrakták az ágyneműhalom tetejébe, és elindultak... Hegyek, országutak, gyal gos bátyus és taligás emberek, gyerekkocsik ágyneműkkel, ketrecekkel, és ládákkal megrakott szekerek, az út szélén egy vajúdó asszony, a trén egyre csak dübörög ... Még mindig ... Vagy már újra? Az a nagyhasú asszony, a szekér után bandukolva, már egyszer . .. huszonnégy évvel ezelőtt... Vagy az anyja volt talán? Ott, azon az országúton? És a gyermeke, akit a szíve alatt visel, majd egyszer egy másik országúton, huszonnégy év múlva ... Vág/ talán még hamarabb? Borzasztó! Nem lehet az emberiséget önmagától megmenteni — gondolta Aranka,, mert közben az ellenkező oldalról is dübörgött egy menet. Ezek németek voltak. Bo- rotválatlan, meggyötört arcú, elkeseredett katonák, akik ha levették volna az uniformist, inkább az élet nyomorultjaira hasonlítanak, mintsem saját magukra, azokra a győzelmi mámortól megrészegedett fiúkra, akik indulásuk óráiban voltak. Ezeken a németeken saját jelszavaikkal sem lehetett már segíteni. — Heil Hitler! — kiáltotta feléjük Erzsi, ismét magára vonva az utca figyelmét.. Mária csitította őt. — De miért? — tiltakozott a kislány. — Otthon is ezt mondtam mindig, és kaptam érte egy pengőt. — Kitől kaptad? — Fréditől! Ti nem tudjátok, hogy ki az a Frédi? Anyu ismeri. A nagymamáéknál lakik és azt szokta mondani, hogy „te vadj edj szíp madjar kisján ...” És olyan furcsán beszél, merthogy csak most tanul magyarul. — És te mit szoktál neki válaszolni? — Én azt mondom neki, hogy „te meg vadj egy cunya nimet katona ...” — A Frédi katona? — Hát persze! Olyan, mint ezek... Nem, szebb ezeknél... — tette hozzá kis gondolkodás után. — Neki tiszta a ruhája és az arcán sincs annyi haj, és mindig nevet... — Nem haragszik, ha azt mondod neki, hogy csúnya? — A, dehogy! És különben is, anyu mondta, hogy ezt mondjam, mert anyu nem szereti őt, de Frédi akkor is csak nevet, ha mondom, és mindig ad egy pengőt, de azért azt is mondanom kell, hogy heilhitler! És így kell, hogy csináljak a kezemmel, így ni..., látjátok? Ki kell nyújtani... látod, Mária? — Erzsi a jobb karját hevesen lóbálta a visszavonuló német tüzérség felé. A vezér alattvalóiban láthatólag nem keltett visszhangot lelkesedése. Egyik-másik odapislantott ugyan, de a legtöbbjük ezt sem tette, azt pedig, hogy milyen gondolatok rejtőznek a mélyen szemükbe húzott sapkájuk alatt, a fejükben, nem kiabálták vissza a hadonászó kislánynak. Arankáék ezután lesétáltak a Duna partra. Ott béke volt és csend. Néhány gyerekkocsi, néhány levegőző öregúr és alkonyati szórt fény. A Lánchíd alapzatára vörös huzalokat szerelt néhány ember, de ők nem számítottak. Arankáék leültek egy padra és messziről figyelték őket. Végül is Mária szakította meg a csendet. — Mondd, Aranka, minden háború ilyen? Te már láttál háborút. — Láttam-e? — kérdezett vissza elgondolkodva Aranka, és a felvirágozott katonavonatok jutottak eszébe, amelyeket édesanyjával együtt búcsúztatott az állomáson. — Igen, én már láttam... — ismételte meg határozottan. — Ilyen borzalmas volt az is? — Azt hiszem ... ■ — Már nem emlékszel rá? Dehogyis nem, hogyne emlékezett volna Aranka. A vonatokra, amelyek elindultak és a vonatokra, amik visszajöttek. Rájuk is emlékezett, de azokon már nem volt virágfűzér és a katonáknak be volt pólyázva kezük, lábuk, fejük... némelyüket hordá
