Irodalmi Szemle, 1976

1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.

is áttért, nem kevésbé részletesen, végül a méltóságos asszony lánykoráról mesélt, mely Kata szerint szintén tartalmas és viharos volt.

Kellemesen eltelt a délután, és ezt csak akkor vették észre, amikor az augusztusvégi napsugár lebukott a szomszéd ház kéménye mögé. Ekkor szedelőzködni kezdtek hazafelé.

A második emeleten azzal búcsúzott Kata Arankától, hogy legközelebb megmutatja asszonya rózsaszín szalaggal átkötött szerelmes leveleit, melyek közül némelyik olyan izgalmas, akár egy regény. Arankának azonban meg kellett ígérnie, hogy arról, amit hallott, senkinek nem beszél semmit. Aranka megígérte, mivelhogy az ilyesmit meg szokás ígérni...

Az első emeleten, a nyitott lépcsőházi ablaknál, elidőzött kis ideig Aranka, és sokáig nézett az utca másik oldalára, a szemközt lakó aranyművesék felé, akiknél éppen ekkor gyújtoták fel a villanyt. Pirosra gondolt, akit — nagy hallgatásba burkolva — a Karcsi stoppolni való harisnyái között hagyott, majd az aranyművesnére, akinek tökéletesre bodorított feje most is úgy csillogott a villanylámpa fényében, mint egy platina-szobor. Azután újra Kata jutott eszébe, meg az őrnagyné. Legutoljára saját maga... Mikor gondolataival önnön személyéhez ért, felsóhajtott, becsukta az ablakot és folytatta útját lefelé.

Am úgy tűnt, hogy a nap még tartogatott számára meglepetéseket. Pirost kisírt szemmel lelte egy koffer előtt. Csomagolt.

— Te hova utazol? — kérdezte elképedve.

Piros nem válaszolt, miután ő az első kérdésre sohasem szokott válaszolni, de a harmadik, negyedik unszolásra kimondta. — Megyek Erzsiért.

Erzsinek hívták a Piros négy és féléves kislányát, aki a nagyanyjánál élt a Dunántúlon.

— Megbolondultál? Ide felhozni, most? Mikor mindenki vidékre viszi a bombázások elől a gyerekét?

— Én felhozom. Dögöljünk meg együtt.

— Mi történt?

Ezt a kérdést is háromszor kellett megismételni.

— Nem történt semmi, csak az isten veri a világot!

— Arról tudok!

Egy ideig nem szóltak. Végül Aranka csak nem bírta.

— És Karcsi tud róla? Hogy elutazol?

— Karcsi? — Piros hisztérikusan felkacagott. — Tud is az a ringyókon kívül valamiről?!

Aranka elmesolyodott. Eszébe jutott délutáni beszélgetése Katával... Piros másnap elutazott Erzsiért.

Amíg Karcsi körül izzott a levegő, az ellenség sem tétlenkedett. Naponta immár há- romszor-négyszer is lekergetett minket, takaróinkkal és gyerekeinkkel, a föld alá. Földi életünknek lassanként alig volt értéke. Ültünk naphosszat és vártuk a riadót. Pedig ez még csak az „idegháború” volt. Ügy látszott, mintha az eszünket akarta volna venni az ellenség mielőtt kezünket, lábunkat, gyerekeinket veszi... Nincs miért tagadnunk: sikerrel; amilyen mértékben riasztgatott bennünket a levegőégből, oly- képp rémüldöztünk idelent a földön. Aki csak tehette, biztosabb tájakra menekült, mintha bárki is elfuthatna a sorsa elől. Dehogy futhatott. Akinek légiakna van élete végzetéül megjelölve, annak a Rákóczi útra éppen úgy leszállítják, mint Yokohamába. Ügy látszik, a debreceniek nem tudták ezt, s a miskolciak, kolozsváriak, bácskaiak, nyíregyháziak, nagyváradiak sem, mert megteltek velük a Budapestre vezető országutak. Elindultak, lehorgasztott fejjel, rázós szekéren, autón, biciklin és gyalog. Jöttek asszonyok, férfiak, gyerekek, nagymamák, nagypapák, lovak, kecskék, macskák, csibék és Bodri-kutyák. Valamennyien lehorgasztott fejjel. Jöttek disznóbőr kofferekkel, hátizsákokkal, abroszokba kötött batyukkal, jöttek kalap és kabát nélkül. ..

Aki még sohasem látott háborút, azt hihette, hogy nem egyéb, mint légiriadók és harctéri jelentések véget nem érő sorozata.

— „... sikeres kitérő mozdulatok után az ellenségnek súlyos veszteséget okozva, csapataink kiürítették ...”