Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
— Ne tettesd magad! Mintha nem tudnád ... — Nem tudok én semmit, lelkem aranyom. Jobb, ha elmondod — válaszolta Aranka és ismét lehunyta a szemét, de pillái alól mintha várakozóan pislogott volna Katára. — Hát hogy Piros „olyan” ... Erre azonban Aranka hirtelen fel is ült. — Olyan? Milyen? — Ne tettesd magad ... mintha nem tudnád ... — Mit? — Hát, hogy Pirosnak gyereke van. — Ejha! És te ezt honnan tudod? — Hát Karcsitól... Karcsi mondta ... — Karcsi? — Igen. Ö a keresztapja ... — Úgy?! — Aranka rövid házmestersége alatt másodszor gyújtott idegenek előtt cigarettára. Ez nála a felfokozott izgalom jele volt. — Na és! — oltotta el nagy le- gyezéssel a gyufát. — A te asszonyodnak is van gyereke, és mégsem „olyan”... — De az én asszonyomnak férje is van ám ... Pirosnak meg nincs ... — Ezt is Karcsi mondta. — Nem. Ezt magamtól találtam ki. — Ne mondd! — A lakók névsorából, ami ki van függesztve a kapu alatt. Pirost is úgy hívják, mint Karcsit. Testvérek. Ha férjnél lenne, az ura nevét viselné. Aranka elmosolyodott, tetszett neki Kata találékonysága, és kis rosszmájúsággal azt gondolta: Hogy fog ennek Piros örülni, ha elmondom. Visszafeküdt a pokrócra, immár a hasát mutogatva a napnak. — El is határoztuk, ha egybekelünk, örökbe fogadjuk a gyereket. De erre már akkorát perdült Aranka, mintha egér szaladt volna az ülepe alá. — Mit csináltok? — Egybekelünk. — Karcsival? — Vele! — Mikor? — Ha vége lesz a háborúnak. Aranka összehúzott pillái alól kis ideig szótlanul figyelte Katát. Irigységgel-e vagy részvéttel, — ezt nem árulta el a tekintete, de mintha ilyesfélét sugározna: — Te szerencsétlen... — Szóval egybekeltek... A háború után... Hm.. . Nos, jól van. Ez ellen semmit nem lehet tenni, ha egyszer elhatároztátok ... — Aranka sűrű füstfelhőt eregetett maga köré és visszafeküdt a pokrócra, lábait magasan keresztbe vetette, úgy nézte az eget. — Egybekeltek! Hm... no jó ... ez ellen nem lehet tenni... Csak aztán hívjatok meg a lagzira. — Te Aranka? Neked kifogásod van ellenem? — Nekem? Miért lenne nekem kifogásom? — Mert olyan különösen beszélsz. — Különösen beszélek? Lehet... Sajnálom szegény Pirost. — Miért? — Mert el akarjátok tőle venni a gyerekét. Nem is hinném, hogy odaadja. No, erre csak megeredt a Kata nyelve. — Még hogy oda sem adja? Ahelyett, hogy örülne, hogy meg akarjuk szabadítani a szégyenétől? 0 . .. mármint Kata, régen belehalt volna, ha ilyen csúfság esik meg vele. A Piros még rátarti? Hát mit képzel magáról? Azt hiszi, hogy ő, Kata, nem veszi észre, hogyan viselkedik vele szemben? Elnéz a feje felett, észre sem veszi őt. Talán azért nem imponál neki, mert nincs egy fattyúja ... Kata édesen keverte szülőfaluja tájszólását a pesti zsargonnal. — Vagy mert cselédlány vagyok? És nem hivatalnok-kisassszony? Szép egy hivatal lehet, ahol ő dolgozik, mondhatom, ahun gyereket kapnak fizetségül. Kata egész belesápadt a beszédzuhatagba.
