Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
Dávid Teréz Aranka cd ■ Ott hagytam abba, hogy Kata boldog kuncogással szabadult ki Karcsi öleléséből, és az ecetes üveggel a kezében fölszaladt a lépcsőházba. Az ajtót nesztelenül nyitotta ki, nehogy asszonya észrevegye, milyen sokáig időzött odalent, és lábujjhegyen osont a szobája felé, hogy annak csendjében átélhesse újra az utóbbi pillanatokat. Nagyon megviselte őt a Karcsival való „véletlen” találkozás, amelyre tulajdonképpen mindig el volt készülve. Feltétlenül le kellett csillapodnia, mielőtt az őrnagy úr részére elkészíti a salátát. Volt már szerelmes máskor is, de még egyik fiú sem zavarta fel annyira, mint Karcsi. Mert a szerelemnek egyik varázslatos tulajdonsága, hogy mindig azt a személyt érezzük igazinak, aki miatt éppen sírunk. Kata tehát zokogni kezdett boldogságában. De hát az élet olyan kegyetlen tud lenni a kis cselédlányokhoz, még a bánkódás örömét sem engedi zavartalanul élvezni, különösen a déli órákban, amikor a salátaecet esedékes. Asszonya lépései hangzottak az előszoba felől és ő a szemét sem törölhette meg rendesen, amikor már az asszony karcsú alakja megjelent az ajtóban. — Na, mi lesz? Mindjárt itt az őrnagy úr. Remélem, nem tettél túl sok ecetet a salátába? Kata ijedtében a szívéhez kapott. Jézusmária! Az üveg üres. Elfelejtett ecetet hozni. Az asszonyára nézett, aki mindent megértett és csengő kacagásban tört ki, mert az őrnagyné a zsidóságon kívül mindent meg tudott bocsátani. — Azt hiszem, ezután kénytelenek leszünk a Kovácsnál vásárolni — mondta végül, ami azt jelentette, hogy Katának ezután a kaputól balra kell fordulnia, ha bevásárolni megy a fűszereshez, és ezáltal el lehet kerülni a házmesterék földbesüllyesztett kísérteties ablakát. Kata fülig pirult, és gyorsan elfutott, hogy pótolja súlyos mulasztását. Itt hagytuk abba első fejezetünk végén a mesénket, hogy körülnézzünk kicsit más embernek házatáján is. Amíg pedig ezt tettük, a Kata szerelme megérett, és egész komoly állapotba jutott. Legalábbis azt árulta el a beszélgetés, amelyet egy háborítatlan vasárnap délután folytatott Arankával a tetőteraszon. — Jaj, Aranka — kezdte —, de jó, hogy egyedül talállak, nagyon fontos beszédem van veled. Aranka kényelmesen szétteregette a pokrócot. — Mondd, miért gyűlöl engem az a Piros? Aranka gondosan simogatta a pokróc ráncait. — Ezt honnan veszed? — Mert mindig olyan mérgesen néz rám. Aranka a hasára feküdt, fejét karjaira fektette és süttette a hátát az augusztusvégi napsugárral. — Nem miattad mérges ... — Azt hittem. Pedig én nem nézem le őt, én megbocsátottam neki már rég ... — Mit csináltál? — nyitotta ki szemét Aranka. — Megbocsátottam. — Mit bocsátottál meg ... te ... Pirosnak? Hm ...
