Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Mikola Anikó: Vers
Veres Jánosi ha jön a halál Ha jön a halál, hogy testem szátroncsolja, szülőhelyem földje hulljon a csontomra. Fordítsátok fejfám háttal a világnak, régi kudarcokból porszemnyit se lássak. Hadd nyugodjak békén arccal az erdőnek, melyből a csillagok este kinyüzsögnek. Arccal az erdőnek! Csak az erdőt lássam, hol a jámborság jár nyűtt darócruhában, mint bolond remete — ott az ő hazája —, könnyet csöppent értem moha-szakállára. Nedves szemmel, árván néz majd, megadással. Zokogása legyen fölöttem a gyászdal. Bokrok sűrűjében egy-két arcra leljek, társaim bolyongnak arra — kóbor lelkek. Sokat csatangoltam az erdőnkben régen, borzongtató titkok hű igézetében! Erdőm! Fáid alatt kristálytömbként álltam! Legyek eggyé veled ismét a halálban. Lábam előtt szétnyílt ág-bog szövevényed, csak te nyújthatsz immár meghitt menedéket. Arccal az erdőnek! Zöld-zászlós lombsátor, csipkefák, sombokrok védelmét kívánom. atavizmus Mikola Anikó Félek hogy ez a kéz nem Gilgámes keze többé mert ujjai közé pikkelyes hártya feszül és már bírja a testet bírja az ár tetején Félek mert vastagodnak a hártyák és szövetek s a hegek rossz páncélja alatt megszorult kín már nem távozik el többé Zárulni se tud már hívni se tud már ez a kéz félek nem Gilgámes keze többé
