Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - — kulcs —: Holmi

Kovács Magda én, a cfilUgbognár Rosszul aludtam az éjjel, pedig ahány tücsök van, mind ott hegedült az ablakom alatt. Lelkesen húzták a derék tücsöklegények, énekeltek a tücsökleányok, de hiába, az éjszakai zenevilág legjelesebbje, a békazenekar, pótolhatatlannak bizonyult. A kivá­ló együttes ugyanis néhány napos külföldi turnéra látogatott, a szomszéd falu jelen­tősebb mocsaraiba, ott voltam, amikor útnak indult, együtt integettem a tóparti nádszá­lakkal nagy vidáman, amíg csak el nem tűnt a messzeségben. Akkor még nem gondol­tam, hogy ennyire hiányoznak majd a kedves kis békák. Amint így töprengek és sóhajtozok nagy álmatlanságomban, egyszer csak finom kopogtatásra lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy valamelyik virágfejű manócs- ka kocogtat ablakomon egy kis beszélgetésre a csillagpor hasznosságát illetően, na­gyon megörültem hát. Ezek a kis manók oly széleskörűen műveltek, amilyenre az emberek egyszerűen képtelenek. Rengeteget tanultam tőlük, majd legközelebb el is mesélem, hogy mi mindent, de most másról van sző. — Alta-balta — suttogtam, ami manóul annyit jelent, hogy tessék belépni. Izga­tottan vártam. Már fel is ültem, a hátam mögé párnát dugtam, hogy minél kényel­mesebben essék a beszélgetés. De akkor olyasmi történt, amin nagyon elcsodálkoz­tam. Az történt, hogy nem történt semmi. — Ejnye-bejnye — mondtam, ami emberül annyit jelent, hogy juj, de mérges va­gyok, juj, mindjárt megeszek valakit. Mert mi tagadás, ezek a bolondos kis manók már nagyon sok borsot törtek az orrom alá. — Na megállj, manócska — gondoltam — most az egyszer elkaplak, és úgy, de úgy kiporolom csöppnyi nadrágodat, akármelyik vagy is, hogy olyan porzást még a csillagok sem láttak. Óvatosan kiléptem az ágyból, nesztelenül az ablakhoz osontam, aztán zsupsz, egyet­len mozdulattal kitártam. Én akkor nem akartam hinni saját, terjedelmes méreteket öltő fülemnek, újra hallom kopogtatást. Kipp-kopp, csengett-bongott valahol va­lami. De hol és mi? Kínzott a kíváncsiság. Ez nem kopogtatás, ingattam a fejemet, in­kább olyan, mintha egy újfajta ütőhangszert próbálgatna valaki a közelben. Egész mé­lyen, hogy a nagylábujjamnak is csak a körmével érintettem a padlót, kihajoltam az ablakon. Ki is estem. De mivel sokak szerint alig van valami a fejemben, így akár csak Kejfel Jancsi, még a levegőben megfordultam és a talpamra estem. Szembe a körtefánkkal. És amit ott láttam, attól nagyobb látvány még soha senki szeme elé nem tárult. A csodálkozástól a szám is becsukódott egy pillanatra. Rendes körülmények között ugyanis nyitva szoktam tartani. A körtefa alatt édesapám ült, és a Göncölszekeret tartotta a térdén. Igen! A va­lóságos csillagszekeret! — Édesapám! — kiáltottam. — Psszt! — intett felém édesapám, ami egyrészt azt jelentette, hogy csendben le­gyek, másrészt pedig azt, hogy menjek oda hozzá. De csak a második kérését tudtam maradéktalanul teljesíteni. Mert én annyira szeretek beszélni, hogy akkor is beszélek, amikor senki sem kérdez. így az első kívánsága a legmesszemenőbben teljesítetlen maradt. — Mit, hol, hogyan, mikor és miért? — fészkelődtem mellette erősen veszélyeztetve a Göncölszekér épségét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom