Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - — kulcs —: Holmi

— Vigyázz, mert ha lelököd, szétgurulnak a csillagok és a csillagok nagyon gyorsan gurulnak, utol nem éred őket, s olyan messzire, ahová még eddig ember nem jutott el. Az pedig nagyon nagy baj lenne, ha egyszer összetörne a Göncölszekér.

—Miért?

— Mert abban a pillanatban a többi csillag is elgurulna, s az éjszakák ismét sötétek lennének. Nézd — mutatott fel az égre —, látod mennyire figyelnek a csillagok? Meg sem rezzennek, nehogy zavarjanak a munkámban. Ülj hát szépen te is.

A csillagok valóban mozdulatlanok voltak, tágranyílt szemmel néztek le ránk. Meg- illetődötten elhallgattam én is, de csak egy pillanatra.

— Édesapám! — kiáltottam rémülten —, a Göncölszekér csak hat csillagból áll.

— Persze, hogy hatból, mert a hetediket itt tartom a tenyeremben.

És valóban, nyitott tenyerén, amit elém nyújtott, ott ragyogott a hetedik csillag.

— Nem lesz ebből baj? — suttogtam.

— De nem ám — nevetett édesapám. — Nagyon megkopott már az abroncsa, rászorult egy kis javításra. Ne mondd senkinek — suttogta most már ő is —, de a Göncöl szerkezete aránytalan egy kicsit. Így a bal hátsó kerekére esik a legnagyobb teher, kétszer cseréltek rajta abroncsot, addig, amíg a többin csak egyszer. És most a hátsó tengelye is megrepedt egy hajszálnyit. Itt ni! Ha nem figyelted volna olyan odaadóan a békakoncerteket, magad is hallod az elmúlt éjjeleken, mennyire nyikor- gott, amíg végigördült égi útján. És most már igazán ne zavarj, mert sietnem kell a munkával, de ha megígéred, hogy hallgatni fogsz, elmondok neked egy nagy titkot.

— Ígérem — mondtam egészen bizonytalanul.

— Jól figyel hát! Arra is, amit mesélek, és arra is, amit csinálok. Mert egyszer majd neked kell helyettem elvégezni ezt a munkát, ahogy én is az apám helyett végzem, ő meg az öregapám helyett végezte, és így tovább, már nem tudom hány ezer év óta. Apáról fiúra szállt a csillagbognár mesterség és a titok.

—De én nem vagyok fiú — mentegetőztem.

— Mit sem számít. Tiéd lesz a gyémánt kalapács.

Kipp-kopp, csengett-bongott a kalapács, ahogy édesapám az arany tengelyt ütögette vele. Most már tudtam, hogy mi az, amit én először kopogtatásnak véltem, azután meg hangszernek. A gyémántkalapács.

— De tiéd lesz a rubin véső, az ezüst csavarhúzó, meg a smaragd szögecskék is — folytatta nagy élvezettel édesapám a felsorolást.

— És mi lesz, ha elfogynak a smaragd szögecskék, és honnan veszek aranyabroncsot a csillagkerekekre? — rémüldöztem. Hogy teljesen őszinte legyek, nem éreztem valami nagy kedvet az évezredes családi hagyomány folytatásához. Tele voltam aggályokkal, kétségekkel.

— Mit se félj, leányom — bíztatott édesapám. — Addigra mindent megtanulsz, amit tudnod kell. És itt lesznek a kis manók is, hogy segítsenek. A szögeket és az abroncsot tőlük kapod majd.

— Alta-balta — suttogta, s abban a pillanatban megjelentek a kismanók. Görnye- dezve gurítottak maguk előtt egy abroncsot. De kis híján örökre elgurították, mert ahogy megláttak, hatalmas nevetésben törtek ki.

— Hihi-hihi — vihorásztak, s felém mutogattak.

— Szedte-vedte — förmedt rájuk édesapám, s ettől olyan csend lett, mint egy álló óra belsejében.

— Édesapám is tud manóul? — csodálkoztam, teljesen elfeledkezve sérelmemről.

— De még mennyire — szólt az egyik megjuhászodott manó helyette. — Öt is mi tanítottuk, amikor olyan kicsi volt, mint most te.

— Bizony, ez így igaz, erősítette meg édesapám — miközben átcserélte az abroncsot. S amíg a smaragd szögecskéket beleveregette, elmondta a kisfiú és a csillagok történetét.

— Valamikor réges-régen — kezdte —, nem voltak ám csillagok az éjszakai égbolton. Csak a hold sápadozott nagy magányosan, s hintett némi gyér fényt a földre. A virágok hamar elhervadtak, az asszonyok hamar megöregedtek, mert nem hullott rájuk csillagpor.

Élt ebben az időben egy szegény asszony a kisfiával egy faluvégi házikóban. A kisfiú nagyon szerette az édesanyját, az életénél is jobban. Sokat töprengett hát azon,