Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Majakovszkij, V.: V. V. Hlebnyikov

Vlagyimir Majakovszkij

V. V. Hlebnyikov

(Részlet)

... Hlebnyikov költői hírneve mérhetetlenül elmarad jelentősége mögött. Száz olvasójából ötven egyszerűen grafomániásnak tartotta, negyvenen gyönyörűség végett olvasták, és megrökönyödtek, amikor fölismerték, hogy nincs benne ilyen, s csak tízen (futurista költők és az OPOJAZ filológusai) ismerték és szerették ezt a Kolumbuszt, olyan új költői világrészek fölfedezőjét, amelyeket most népesítünk be és fogunk művelés alá.

Hlebnyikov nem a fogyasztók költője — azok nem tudják olvasni. Hlebnyikov az alkotók poétája.

Egyetlen terjedelmes és befejezett költői művét sem Hlebnyikov fejezte be. Közzétett darabjainak látszólagos befejezettsége leginkább baráti kezek műve. Eldobott noteszeinek tömkelegéből kiemeltük azt, amely számunkra a legértékesebbnek látszott és közzétettük. Sokszor egy-egy fogalmazvány farka került valamely oda nem tartozó fej alá, Hlebnyikov vidám ámulatára. Az ember nem engedhette hozzá a kefelevonatokhoz: az utolsó betűig mindent képes volt törölni, s a töröltek helyébe teljesen új szöveget adott.

Ha megjelent valamivel, amit közlésre szánt, Hlebnyikov rendszerint odavetette: „Ha nincs rendjén valami, változtassatok rajta”. Ha verseit szavalta, egy-egy mondat közepén olykor hirtelen megállt, s egyszerűen legyintett: „satöbbi”.

Ebben a „stb.”-ben a teljes Hlebnyikov benne van: kitűzött egy költői föladatot, gondoskodott a megoldás eszközeiről, de a megoldás gyakorlati végrehajtását másokra hagyta.

Hlebnyikov élettörténete méltó irodalmi építményeinek ragyogásához; igazi költőknek példa, az irodalom napszámosainak botránykő.

Mit mondjunk Hlebnyikovról, mit mondjunk költői nyelvéről?

Az úgynevezett új költészet (legutóbbi költészetünk) számára, de különösen a szimbolisták számára a szó nyersanyaga a versnek (érzések és gondolatok kifejezésének)

— nyersanyag, amelynek szerkezete, ellenállása és alkalmazásmódja ismeretlen. Ezzel a nyersanyaggal az új költők ösztönösen bántak, előbb az egyik versben, aztán a következőben. A hasonló hangzású szavak véletlen alliterációit mint belső kohéziót tekintették, amely szerintük széttéphetetlen rokonság jele. A szó intézményesített alakját állandónak tekintették, s egyes költők olyan dolgok kifejezésére is alkalmassá akarták tenni, amelyek messze túlmutattak magán a szóba foglalható anyagon.

Hlebnyikov számára a szó független hatalom, a gondolatok és őrzések nyersanyagának szervezője. Ezért ás le a szó gyökérzetéig, forrásáig, addig a körig, amikor a név még megfelelt a tárgynak — amikor még csak tíz tőszó volt, de a tő jelentésének módosítására új szavak is megjelentek (képzős tövek és tőváltozatok, mint Hleb- nyikovnál). Például: bük (bika) — s ami megüti az embert — bjot; bök (oldal) — a hely, ahol megüti. Vagy: lüsz (kopasz, kopár) — amivé az erdő (ljesz) válik; lösz (jávorszarvas), ljisz (róka) — akik az erdőben élnek.