Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség

gyobb tökéletességgel, vagy legalább nem az általunk elképzelt mértékben; talán csak egy bonyolult gazdasági és gépi szervezet végterméke ez az egész. Ám a jelen és a múlt különbsége abban rejlik, hogy a tudatos jelen tudatában van a múltnak, oly módon és olyan mértékben, ahogyan a múlt önmagában sem tudatosíthatja önmagát.

Valaki ezt mondta: „A halott írók azért állnak olyan távol tőlünk, mert mi annyival többet tudunk, mint ők tudtak”. Pontosan így igaz: éppen ővelük tudunk többet.

Ismerem a szokásos ellenvetést azzal szemben, ami egyértelműen költői mestersé gém része. Az ellenvetés úgy hangzik, hogy ez a tan képtelenül sok erudíciót (pedantériát) igényel, s ez olyan igény, amelyet elvethetünk, mihelyt bepillantunk bármely pantheon költőinek életébe. Azt is fölvetik majd, hogy a sok tanulás megöli vagy megrontja a költői érzékenységet. Mi ennek ellenére állhatatosak maradunk, mert azt valljuk, hogy a költőnek annyit kell ugyan tudnia, amennyi nem korlátozza szükséges fogékonyságát és szükséges lustaságát, mégsem kívánatos a tudást körülhatárolni, beskatulyázni, hogy vizsgák, szalonok, vagy a még szélsőségesebb közvélemény számára hasznosítható legyen. Van, aki nyeli a tudást, van aki verejtékezik érte. Shakespeare az egyetlen Plutarkhoszból több lényeges történelmi ismeretet szerzett, mint amennyit a legtöbb ember az egész British Museumból összeszedhet. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a költőnek ki kell fejlesztenie magában, vagy meg kell szereznie a múlt tudását, s hogy ezt a tudatot egész pályája során tovább kell tökéletesítenie.

Az történik, hogy a költő folyamatos magamegadásban él, mihelyt egy értékesebb valaminek a közvetlen közelébe jut. A művész előmenetele folyamatos önfeláldozás, személyiségének folyamatos kihúnyása.

Márcsak az elszemélytelenülés folyamatának, illetve az elszemélytelenülés, valamint a hagyományérzék az a folyamat, amelyben a művészet elérheti a tudomány állapotát. Éppen ezért hívom olvasóimat, gondolják meg, mint hatásos analógiát, mi történik, ha egy oxigént és kéndioxidot tartalmazó kamrába egy kevés finom platinareszeléket helyezünk.

A tisztességes kritika és érzékeny olvasói figyelme nem a költő, hanem a költészet felé fordul. Ha a napisajtó kritikusainak zavaros lármájára és az azt szájkózó nagyközönségre ügyelünk, költők nevét hallani fogjuk tömegével; de ha nem lexikális tudásra, hanem élményt adó költészetre, versre vágyunk, ritkán találunk majd ilyet. Tanulmányom előző részében megpróbáltam kimutatni, mennyire fontos az a viszony, amely egy-egy vers és más költők versei között fönnáll, s a költészetnek olyan koncepcióját sugalltam, amelyben minden idők teljes költészete alkot eleven egészet. Ennek a Személytelen Költészettannak másik vonása az a kapcsolat, amely a verset szerzőjéhez fűzi. Már utaltam rá, analógiával, hogy az érett költő szelleme nem kifejezetten abban különbözik az éretlenétől, hogy az „egyéniséget” ilyen vagy olyan mértékben értékeli, hiszen az nem szükségszerűen érdekesebb vagy „sokatmondó”, hanem inkább abban, hogy ő a tökéletesebbik médium, akiben egy-egy meghatározott vagy több különböző érzés szabadon új társulásokba léphet.

A maga helyén a katalizátor analógiáját hoztuk föl példaként. Ha a fönt említett két gázt platinareszelék jelenlétében keverik, kénsav lesz belőlük. Ez a társulás csak úgy jön létre, ha platina van jelen; ugyanakkor a frissen létrejött savban nyoma sincs platinának, s nyilvánvaló, hogy magát a platinát sem érte hatás; tétlen, semleges és változatlan maradt. A költő szelleme is ilyen platinatörmelék. Részben vagy feltűnő arányban a személyiség tapasztalataiból is építkezhet; de minél tökéletesebb a művész, annál maradéktalanabbul elszigetelődik egymástól a szenvedő ember és a teremtő szellem; annál tökéletesebben kiszűri és átalakítja az anyagát képező szenvedélyeket.

A tapasztalat, hogy figyelmeztessem rá olvasóimat, a katalizátor jelenlétében reakcióba lépő két elem: az érzés és az érzelem. A műalkotásnak a műélvezőre gyakorolt hatása különbözik attól a tapasztalattól, amely nem művészetből ered: Alakíthatta egyetlen érzelem, de többnek a kombinációiból is állhat; a végső eredményhez különböző érzések is hozzájárulhatnak, az íróra jellemző szavak, kifejezések vagy képek formájában. Végső soron a nagy költészet egyetlen érzelem közvetlen beépítése