Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség

nélkül, kizárólag érzésekből áll. A Pokol XV. éneke (Brunetto Latini) az adott helyzetben nyilvánvaló érzelmet dolgoz föl; ám az ének hatása, bár mint minden műalko tásé egyszerű, a részletek figyelemreméltó bonyolultságán keresztül jut érvényre. A nagy záró sor egy képet hoz, egy képhez tartozó érzést, amely nem egyszerűen abból fejlődött ki, ami megelőzte, hanem valószínűleg ott lapult a költő agyában, míg csak a megfelelő kombináció, ahova beléphet, össze nem állt. A költő agya valójában tartály, amelybe számtalan érzés, fordulat és kép gyűlik be és tárolódik, míg csak minden egyesülésre és új kombinációkra képes alkotóelem föl nem halmozódott benne.

Ha az ember összehasonlítja a legnagyobb költői műnek reprezentatív részleteit, látni fogja, milyen változatosak a kombinálás lehetőségei, s hogy a „fenség” féletikai kritériuma mennyire megtéveszthető. Nem az érzelmek, nem az összetevők „nagysága”, ereje számít, hanem a művészi teremtő folyamat energiája, hogy úgy mondjuk, a nyomás, amely alatt munkál, de a költészet ereje teljesen különbözik annak a föltételezett tapasztalatnak ilyen vagy olyan hatásától, amely a költeményt létrehívta. Nem erősebb a XXVI. éneknél, Ulysses utazásáénál, amely független minden közvetlen érzelemtől. Az érzelem átalakításának számosak és változatosak a lehetőségei: Agamemnóm meggyilkolása vagy Othello agóniája művészi hatásában látszólag közelebb áll a föltételezhető eredeti élmény hatásához, mint a Dante-mű részletei. Az Agamemnónban a művészi érzelem megközelíti az egykori szemlélő érzelmeit, az Othellóban pedig magáét a főszereplőiét, ám a művészet és az esemény különbsége mindig abszolút; a kombináció, amelyből Agamemnóm meggyilkolása állt össze, valószínűleg ugyanolyan teljes, mint Ulysses utazásáé. Mindkét esetben létrejött az elemek fúziója. Keats ódája számos érzést hordoz magában, s ezeknek semmi különösebb köze sincs a csalogányhoz; a csalogány, részben talán vonzó nevével, részben hírnevével arra volt jó, hogy ezeket az érzéseket összehozza.

A szempont, amelyhez ragaszkodni igyekszem, talán a lélek lényegi egységének metafizikus elméletével rokon; szerintem ugyanis a költőnek nincs kifejezendő „egyénisége”, hanem külön médiuma van, amely csupán médium és nem egyéniség, amelyben a benyomások és a tapasztalatok különös és váratlan módokon elegyednek. Az ember számára fontos benyomások és tapasztalatok nem föltétlenül kapnak helyet a költészetben, és viszont: azok, amelyek a költészetben fontosak, teljesen elhanyagolható szerepet játszhatnak az ember, a személyiség életében.

Választok egy szövegrészt, amely eléggé ismeretlen ahhoz, hogy iménti fölfedezéseink fényében — vagy homályában — friss figyelemmel vizsgálhassuk:

And now methinks I could e’en chide myself For doating on her beauty, though her death Shall be revenged after no common action.

Does the silkworm expend her yellow labours For thee? For thee does she undo herself?

Are lordships sold to maintain ladyships For the poor benefit of a bewildering minute?

Why does yon fellow falsify highways,

And put his life between the judge’s lips,

To refine such a thing — keeps horse and men To beat their valours for her?....

Az angol versidézet magyar prózai fordításban:

„Most pedig, azt hiszem, korholhatnám is magamat, amiért szépsége eszemet vette, bár a halála nem maradhat bosszulatlan. Talán a selyemhernyó néked fonja a sárga fonalat? Néked áldozza föl magát? Vajon megéri a férfiaknak, hogy egy kába perc üdvéért hölgyeket kitartsanak? Miért, hogy az a fickó országutak réme, aki a sorsát ily módon bíró ítéletére bízza, hogy megtisztuljon — de lovat, férfiakat fogad szolgálatba, hogy vitézségüket hölgye javára fordítsa ...?”