Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség

telen vízeret nyelt már el szemünk láttára a homok; az ismétlésnél mindig jobb az új. A hagyománynak sokkal tágabb a jelentése. Nem örökölhető, s ha birtokolni szeretnéd, csak nagy erőfeszítések árán szerezheted meg magadnak. Először is magába foglalja azt a történelmi érzéket, amelyet úgyszólván nélkülözhetetlennek tartunk azok számára, akik huszonötödik életévüket betöltve is tovább akarnak haladni a költészet útján; a történelmi érzék pedig érzékenységet foglal magába, a múltnak nemcsak mulékony volta, hanem jelenvalósága iránt is; a történelmi érzék rákényszeríti az embert, hogy ha ír, csontjaiban ne csupán a saját nemzedékét érezze, hanem azt is, hogy Homérosztól kezdve az egész európai irodalom, azon belül saját népének égé*-— Irodalma is egyidejűleg létezik és egyidejűleg rendet alkot. Ez a történelmi érzék, •amely az időtlenre és a múlóra külön-külön s az időtlenre és a múlóra együtt is egyformán fogékony, ez az, ami az írót hagyományossá avatja. Egyúttal ez az, ami az írót hozzásegíti, hogy a legtisztábban fölismerje helyét az időben, a kortársak között.

Egyetlen költő, egyetlen művészet, egyetlen mester sem hordoz önmagában teljes jelentést. Jelentősége, értéke a halott költőkhöz és művészekhez fűződő viszonyának értéke. Nem értékelhetjük önmagában; ellentétül és hasonlításul a holtak közé kell őt helyeznünk. Szerintem ez nemcsak a történelmi, hanem az esztétikai kritika alapelve is. A kényszer, hogy a költő alkalmazkodjék, hogy beilleszkedjék, nem egyoldalú; ami egy új műalkotás létrejöttével történik, az valamiképpen a korábban létrehozott összes műalkotásokkal is történik egyidejűleg. A létező művek eszményi rendet alkotnak egymás között, s ezt a rendet az új (a valóban új) műalkotás besorolása módosíthatja. Az új mű érkezése előtt a létező rend teljes; hogy a rend az új mű jelentkezése után is fönnmaradjon, ahhoz némileg az egész létező rendnek módosulnia kell; így aztán minden műalkotás kapcsolatai, arányai, értékei hozzáigazodnak az összességhez; ebben áll a régi és az új kölcsönös alkalmazkodá- Aki elfogadja a rendnek, az európai irodalom, az angol irodalom formájának ezt az eszméjét, nem fogja természetellenesnek találni, hogy a múltat a jelen módosíthatja, miközben a múlt irányítja a jelent. A költő, aki tudja ezt, tudni fogja, mekkora nehézségekkel és felelősségekkel lesz kénytelen szembenézni.

Egy különös értelemben azzal is tisztában kell lennie, hogy vitathatatlanul a múlt normái szerint is meg kell majd őt ítélni. Megítélést mondtam, nem pedig csonkítást; a megítélés tárgya pedig nem az, hogy az illető olyan kiváló-e, esetleg jobb-e, vagy rosszabb a halottaknál; s minden bizonnyal nem a halott kritikusok kánonja szerint. Olyan ítélet, olyan összehasonlítás ez, ahol két dolog egymást méri. Az új mű egyáltalán nem alkalmazkodna, ha csupán alkalmazkodni akarna; nem lenne új, s ezért nem nevezhetnénk műalkotásnak. Ezzel nem egészen azt mondjuk, hogy az új mű az alkalmazkodás által lesz értékesebb; de alkalmazkodása értékprőba — próba, amelyet persze csak lassan és óvatosan alkalmazhatunk, mert az alkalmazkodás mértékében egyikünk sem tévedhetetlen bíró. Azt mondjuk: ez a mű alkalmazkodni látszik, s talán eredeti; vagy — ez a mű eredetinek látszik, s lehet, hogy alkalmazkodni fog; de aligha vagyunk képesek eltalálni, hogy a kettő közül melyik az igaz.

Hogy még érthetőbben kifejtsük a költő és a múlt viszonyát: nem tekintheti a múltat alaktalan tömegnek, összetett állatorvosi pilulának, sem azt nem teheti, hogy egy vagy két csodált életmű vagy valamely előnyben részesített korszak alapján építse meg a maga világát. Az első irány megengedhetetlen, a második az ifjúkori tapasztalatszerzés szempontjából fontos, míg a harmadik kellemes és rendkívül élvezetes ráadás. A költőnek rendíthetetlenül ismernie kell a fő sodort, amely nem folyik át változatlan formában a legelőkelőbb életműveken. Tisztában kell lennie a nyilvánvaló ténnyel, hogy a művészet sohasem a nagyobb tökéletesség felé halad, de a művészet anyaga sohasem ugyanaz. Tisztában kell lennie azzal, hogy Európa szellemisége, hazájának szellemisége — az a szellemiség, amelyről idejekorán megtudja, hogy sokkal fontosabb a saját szellemiségénél — változó szellemiség, s hogy ez a változás a fejlődésnek az a fajtája, amely semmit el nem hullajt az úton,; amely nem küldi nyugállományba sem Shakespeare-t, sem Homéroszt, sem a mag- daleni kultúra vadászának sziklarajzát. Hogy ez a fejlődés — talán finomodás, minden bizonnyal bonyolultabbá válás — a művész szempontjából nem jelent egyet a na