Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Eliot, T. S.: Hagyomány és tehetség
Maradjatok összesek Egy költőt eltemettem Most már más költő leszek Es leszünk vele ketten Autora všetkých týchto knižiek sám zahrabal som do zeme. Som celkom iný básnik, čiže odteraz dvaja budeme. Egy-egy műfordítás a költőből még egy új, más költőt teremt. És viszont: a fordító (költő) egy kicsit szintén más, új alkotó lesz. Lehetséges, hogy éppen ez a kölcsönösség a fordítás másik, rejtett (belső) értelme. Az angol irodalomban ritkán kerül szóba a hagyomány, bár esetenként, ha a hiánya fölött siránkozunk, élünk a nevével. Nem hivatkozunk azonban „a hagyományra” vagy „egy hagyományra”; legfeljebb melléknévi alakjában nyúlunk hozzá, ha kijelentjük, hogy ikszipszilon költészete „hagyományos”, sőt — nem ritkán — „túlzottan hagyományos”. Azt hiszem, bíráló kitételeken túl csak ritkán bukkan föl ez a fogalom. Ha mégis, akkor némi homályos jóváhagyással, jelezve, hogy a jóváhagyott munka nem több tetszetős régészeti rekonstrukciónál. Az ember aligha tudná a szőbanforgó terminust az angol fülek számára elfogadhatóvá tenni, ha nem hivatkozna ezzel a kényelmes módszerrel a régészet biztató tudományára. Bizonyos, hogy a tárgyalt fogalom csak ímmel-ámmal jelenik meg, ha élő és holt íróinkat méltatjuk. A népekre és nemzetekre nemcsak alkotó, hanem kritikai szellemük is jellemző; s inkább feledik kritikai szokásaik hiányosságait és korlátait, mint alkotó szellemükéit. A francia nyelven megjelent kritikai irodalom roppant tömegéből ismerjük vagy ismerni véljük a franciák kritikai módszerét vagy szokásait, s levonjuk a következtetést (az emberi tudat már ilyen!), hogy a franciák „kritikusabbak” nálunk, sőt, néha még hencegünk is egy kicsit a dologgal, mintha a franciákban kevesebb volna az ösztönös alkotóerő. Lehet, hogy így igaz, mégsem volna szabad felednünk, hogy a kritika éppoly nélkülözhetetlen, mint a lélegzés, s hogy nem volna szabad alulmaradnunk, ha szavakba kell foglalni, mi jár a fejünkben, ha könyvet olvasunk, amely kivált belőlünk valamilyen érzést, s hogy kritikai munkáik fényében saját gondolatainkat is megvizsgáljuk. Ebben a folyamatban egyebek között arra is lény derülhet, hogy egy-egy költőt dicsérve hajlamosak vagyunk művének azt a vonásait vagy részeit hangsúlyozni, amelyek a legkevésbé emlékeztetnek bennünket mások dolgaira. Ügy teszünk, mintha művének ezekben a vonásaiban vagy részeleteiben találnánk rá arra, ami egyéni, ami az illető sajátos lényege. Elégedetten nyugszunk meg a különbségben, amely a költőt elődeitől, főleg közvetlen elődeitől elválasztja; igyekszünk találni valamit, ami elszigetelhető, hogy így nyújtson gyönyörűséget, ámbár ha előítélet nélkül közeledünk egy költőhöz, gyakran úgy találjuk, hogy munkáinak talán nemcsak á legjobb, hanem a legegyénibb részei is azok, amelyekben elődei, a halott költők a legerőteljesebben bizonyítják halhatatlan létüket. Nem a hatásokhoz fogékony ifjúkorra, hanem a teljes érettség korára gondolok. Ám ha a hagyomány, az öröklés kizárólag a közvetlenül előttünk járt nemzedék útjainak követésében merülne ki, s vakon vagy félénken az általuk elért sikerekbe kapaszkodnánk, a „hagyománytól” mindenkit el kellene riasztani. Sok ilyen jelentékT. S. Eliot hagyomány és tehetség i
