Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Gál Sándor: Papírmáglya

Ezeket a kísérleteket minden körülmények között vállalom, még akkor is, ha néhány közülük unalmas, vontatott és élvezhetetlen olvasmány; vállalom, mert hiszem, hogy csak az ilyen kísérleteken keresztül juthatok el az Ismeretlen kezdeteihez, a megsejtett világ közelébe. Oda, ahol a sejtések pontosan körvonalazható valósággá tömörülnek, értelmet és alakot öltenek. S hiszem, hogy egyszer eljutok oda; ha nem volna meg ez a hitem, nem volna értelme az írásnak.

A világot fel kell bontani. Darabokra szedni, hogy megismerhessem. Mert azt akarom. Szétdarabolni és újra összerakni magamban. Nem szebbre és boldogabbra, hanem: tisztábbra.

A magány, a némaság s a némulás verseit írom, az egyetlen hatalomét, amelyet magam felett érzek; mert minden leírt és kimondott szó: készülődés a halálra.

Ha magamról beszélek — az írásról beszélek. Ha leírom kétségeimet, egy pillanatra megszűnnek létezni. De ha újra olvasom, újra érzem őket. A vers és a próza között vergődöm már hossz idő óta. Úgy érzem, ez a tétovázás egy belső korszak lezárásának, vagy lezárhatóságának az előjele. De mindez csupán sejtés. A valóság az, hogy ami eddig volt, már nem elégít ki; s az is, hogy — bár ez ellentmondásként hathat —nem tudok, s nem is akarok lemondani még arről sem, ami pedig törvényszerűen el kell, hogy szakadjon egyszer tőlem.

Az író furcsa szülötte a világnak. Akárhány van belőle, annyiféle. Két hasonlót még hírből sem találhatunk. Ezért minden író egy külön világ — szépséges, meggyötört, összetört, vagy összetörhető, de mindig és újra megújuló mindenség.

A Kör című novellához: habár nincs itt klasszikus értelemben vett konfliktus; ezek az emberek a konfliktust önmagukban hordják, önmagukkal állnak szemben. A környezetükkel — tudatosan, vagy anélkül —, amely létrehozta (kitermelte?) őket. Ködemberek; átjárnak önmagukon, anélkül, hogy tudnák.

A Kőlapok törvénye a tagadás. A tagadás pedig a szabadság lehetősége.

Jegyzet az Első osztályú magányírása idejéből: Azt a mozgást próbálom megfogalmazni, amellyel a hétköznapok útvesztőiben igyekszik valamilyen módon eligazodni az ember.

Nem a kiút megtalálása a lényeg, hanem maga a keresés, a mozgás. Nem a törvény, hanem az idő, nem a tér, hanem a helyzet A dimenziótlan pont — az ember — dimenzióvá lényegülése; a születés, a tervezett vagy a terv-nélküli benső emberi-szelle- ml építkezés rezgése és útja. Hogy hol dől el, a pontból mi lesz: kör vagy egyenes. S ennek minden vonatkozása ki- és befelé. Ehhez keresek formát, ezért bontok és alakítok, próbálva összerakni újra valami olyant, ami hasonlít tegnapi és mai önmagunkhoz.