Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Mikola Anikó: Az élősövény

segíts. A legfelsőket én emelem le, azok magasan vannak, a többivel már te is boldogulsz.

Szótlanul dolgoztak, s amikor hozzáfértek a fenyőfához, félretették, a többit pedig rendre visszarakták a helyére. A férfi egy harminc centi hosszú ágvéget vágott le a friss fenyőről, figyelmesen nézte, forgatta a kezében, ujjhegyével megtapogatta a csonkot, aztán átadta a fiának a zsebkést.

— Folytasd. Összesen tizenkét darabra lesz szükségünk, de csak a szebbeket vágd le. Ha készen leszel, vidd föl a balkonra és anyádnak, ha veszekedne, mondd, hogy én mondtam. Most a pincébe megyek cserepekért.

A gyerek szeme felcsillant, mert végre megértette, mit akar az apja.

— Apu, föld is van a nagy mosőfazékban. Láttam.

Mikor megfordult az apja után, észrevette, hogy már egy egész csapat bámészkodó gyerek áll körülötte, de úgy tett, mintha nem látná őket. Dolgozott.

Délre mind a tizenkét ágacska cserepestől együtt az erkély virágtartó-vályújában volt. A fiú éppen a szétszórt földet söpörte a lapátra, a férfi pedig a kezét szappanozta a fürdőszobában. Az asszony már lecsillapodott, karbatett kézzel állt a fürdőszobába ajtajában és így szólt:

— Jani, most már csak azt mondd meg, hová fogom kitenni szellőztetni az ágyneműt? — nézett a férjére, az meg csak a vállát vonogatta.

— Hogy valakinek felnőtt ember létére annyi esze ne legyen... — dohogott az asszony, miközben sarkon fordult, és kisietett a konyhába. — Megbolondítja a gyereket is, most az van soron — mondta inkább csak úgy magának, és leemelte a fedőt a levesről.

Janika közben befejezte a söprést és ment kezet mosni.

— Tíz perc múlva ebédelünk — szólt rá az anyja, amikor keresztülment a konyhán.

— Mit gondolsz, apu, Gltus kinek a pártján lesz majd? — kérdezte súgva az apjától a fürdőszobában.

— Az attól függ — hunyorított az apja —, kivel Deszél először, ha hazajön. — Aztán hozzátette: — Ha megmostad a kezedet, gyere be hozzám, van még tíz percünk az ebédig. Szeretnék valamit elmondani neked.

Amikor a fiú belépett az apja dolgozószobájába, fáradtnak és öregnek látta őt. Görnyedten ült az egyik karosszékben és cigarettázott. Szó nélkül odament hozzá, ráült a szék karfájára és átfogta az apja nyakát.

— Apu, én tudom — mondta és komolyan nézett az arcába.

— Mit tudsz?

— A kis házat. Meg a kerítést.

A férfi cigarettájáról a szőnyegre hullott a hamu. És2re sem vette.

— Anyu mondta — folytatta a fiú, és lesütötte a szemét. — Egyszer, már régebben. Hogy ne higgyük el, mert nem igaz. Mert csak álmodtad —■ újra az apjára nézett. — De én tudom, hogy igaz, apu. Ugye, igaz?

Az ebédlőből tányércsörgés hallatszott be, s a férfi hallgatott.

— Mondd, hogy igaz — kérte őt a fia és az utolsó szónál elcsuklott a hangja.

A férfi mélyen a gyerek szemébe nézett és megszólalt:

— A kis fenyőink még alusznak. De meglátod, tavasszal felébrednek, és bőven kell majd öntöznünk őket, hogy jó erős gyökereket eresszenek. És ha majd nagyobb leszel, és te is építsz magadnak egy házat...

— Olyat, mint te — kiáltott közbe a gyerek izgatottan.

— Olyat, mint én — hagyta rá a férfi, és arcára visszatért a mosoly. A gyerek arca Is felragyogott, mint az apjáé.

— Igen. Egy szép kis faházat építesz magadnak. Illatos fenyődeszkákból. És lesz kerted is, madarakkal. Naphosszat énekelni fognak. És akkorra, kisfiam, akkorra ezek a kis fenyők már éppen kinövik a cserepüket. Mi pedig odavisszük a házadhoz és elültetjük őket. Az lesz a kerítésed. Élősövény. Nem téglafal, nem beton és nem vasrács. Neked nem kell majd elzárkóznod az emberek elől. Miért is tennéd, hiszen mindenki szeretni fog.

— De nem lesz elég a tizenkét fenyő, apu, háromszor vagy négyszer annyi kellene.

— Ne félj, még éppen elég időnk van. Ezentúl minden évben elültetünk tizenkét fenyőágat — mondta és megszorította a fia kezét.