Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Mikola Anikó: Az élősövény
megtalálom a patakot is, az ernyő nagyságú lapulevelekkel. Úgy örülök, Kata, hogy itt vagy velem és te vagy az, akivel megtaláltuk. — Már megint kezded? — az asszony álmosan az oldalára fordult és visszatette arcára a lecsúszott zsebkendőt. — Ez az átkozott meleg! Legszívesebben visszamennék az erdőbe. Kis ideig mindketten hallgattak, aztán a férfi újra megszólalt. — Hidd el, Kata, vannak pillanatok, amikor már magam sem tudom, álom volt-e vagy valóság. Ez a völgy... Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy már voltam itt... hogy itt valamikor otthon voltam. Különös érzés. Egy kicsit nyugtalanító... meg jó is, mit tudom én ... Az asszony hirtelen felemelkedett fektéből és elszürkült szemmel nézett a férje arcába. — Azt akarod, hogy hazamenjek? Még egy sző, Jani, és Itthagylak! Ezt már nem lehet kibírni! Igaza volt anyádnak. Akármi legyek, ha nem volt igaza. A férfi is felült. Nem nézett a feleségére, a fényes, fekete hátú bogarat nézte, amelyik a lábafején mászott, aztán ideges mozdulattal lesöpörte onnan és talpra ugrott. Lecsatolta a hátizsák oldalához szíjazott üres pléh kulacsot és szó nélkül elindult vizet keresni. Az asszony egy darabig kísérte őt a tekintetével, aztán visszafeküdt a pokrócra. Néhány perc múlva már aludt. A csúf kis fenyő szárnyra kapott és repülni kezdett a szélben, vedlett ágait nekifeszítve az erőszakos hullámoknak. Mintha csak a néhány másodpercnyi szabadságot akarta volna kihasználni, hogy önálló életet éljen. Zuhanás helyett siklórepüléssel ért földet, jó messze attól a helytől, ahol a férfi várt rá. Mielőtt azonban elindult volna, hogy a fácskát a szeméttartályok melletti halomra tegye, intett a feleségének, és felkiáltott neki, hogy dobjon le egy kiskést. De az asszony figyelme már a konyha felé fordult, ahol a linóleum tele volt lehullott tűlevéllel. Elvette a falhoz támasztott söprűt és eltűnt a konyhában. A férfi tanácstalanul nézett körül, aztán eszébe jutott a fia és elindult, hogy megkeresse. Útközben még félredobta a csupasz fácskát a szeméttartályokhoz. — Janika — kiáltott már messziről a fiúnak —, van nálad zsebkés, fiam? A fiú egy kétkerekű rozsdás kőművestalicskában két kisebb gyereket fuvarozott éppen, s amikor meghallotta az apja hangját, ösztönös mozdulattal a zsebébe nyúlt, aztán kis ideig habozott, mert tudta, hogy apja nem szereti, ha kést hord magánál. Végül mégis úgy döntött, hogy megmondja az igazat. — Van — felelte és egy kis gyöngyháznyelű zsebkést húzott elő a zsebéből. — Gyere fiam, segítesz nekem egy kicsit — mondta a férfi és visszament a halomba rakott fenyőfákhoz. A gyerek megkönnyebbülve hagyta ott a talicskát a benne ülő kicsikkel együtt, mert látta, hogy nem fenyegeti őt veszedelem, sőt, valami igazi, férfias munkára szólítja az apja. Amikor odaért a szeméttartályokhoz, felismerte a karácsonyfájukat. — Ez volt a miénk, apu — közölte rögtön az apjával. — Tudom, fiam, épp most dobta ki anyád. — Milyen kopott. Az összes között a legcsúnyább. Miért, apu? — Talán korábban vágták ki, mint a többit. Lehet, hogy még novemberben. Tulajdonképpen már akkor hullott a levele, amikor díszítettük. De most figyelj rám, fiam, látod ott a rakás közepén azt a nagy fenyőt? — Erdei fenyő, apu, karácsony előtt tanultuk. — Jó, de most azt mondd meg, miben különbözik a többitől. — Hosszabbak a tűlevelei és... — itt megakadt, nem tudta, hogyan folytassa. — Helyes az észrevétel — bólintott az apja —, de én most másra gondoltam. Arra, hogy ez a fenyő még egészen friss. Legfeljebb egy hete vághatták ki. Meg kell szereznünk valahogy. Szépen, egyenként leemeljük róla a többit. Segítesz? — Apu — kiáltott a gyerek elragadtatással —, hazavisszük magunknak ezt a szép nagy fát? — Nem, dehogyis, anyád menten kidobna vele együtt minket is. Ne félj, valami nagyobb dologra készülünk most. Majd idejében megtudod, hogy mire, csak most
