Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - FIGYELŐ - Tóth László: Meghirdetett és megvalósítatlan maradandóság

gyobb jövedelem reménye is hajtja a békítésre). A Bábjátékos, a Zsoldos hajthatat- lansága láttán, mégis haladékot kér tőle, hogy egy utolsó nagy kísérletet tegyen, de benne, akit bábjai, munkaeszközei felkent urának vélünk, rögtön a játék elején csalatkozunk. A Zsoldostól kért haladékot ugyanis megkapja (néhány kancsó bor elfogyasztásának idejére), amivel megtűrt kegyenccé válhat csak. Az életre keltett bábok — mint azt előre sejtettük —: nem öt igazolják. Mennie kell tehát, miként mindannyiunknak: elvégezetlen dolgai tudatában. Ennyi az egész. Ha azonban jobban odafigyelünk, látjuk, hogy mégsem csak ennyi. A bábok (és ilyképp az általuk megszemélyesített „valóságos” hősök is) sorra megelevenednek: egyszerre találjuk magunkat a konkrétumok (történelmi-társadalmi viszonyok, kategóriák) és elvonatkoztatások (különböző magatartásformákat és erkölcsi tanulságokat hordozó képi jelenségek) világában. A Bábjátékos, mikor életre kelti bábjait, még rendelkezik velük, még az ember-tárgy viszony az uralkodó, megvilágít egy-egy helyzetet, kiosztja a „szerepeket”, utasításokat ad egy-egy helyzetben betöltött minőségükre. Később aztán a bábok egyre inkább önállósulnak, bizonyos magatartásformákat képviselnek, jellemük lesz (az ember-ember viszony válik hangsúlyossá): konzultálni kezdenek a Bábjátékossal saját élettapasztalataik nevében, majd fokozatosan szembefordulnak vele, akarata ellenében (s immár öntörvényű fejlődésben edzett vagy fertőzött lélekkel) cselekszenek, míg végül a bábok kezében válik bábbá a Bábjátékos (a tárgyember viszonyra figyeltem itt föl). Amíg tehát a játék bevezetésében az embernek a tárgyakra való ráhatását szemlélhettük, s ez a középső részben már az egymással szemben teljesen szuverén jogú emberek közti viszony elemzése lett, addig játéka végén Illyés Gyula már a tárgyak emberre gyakorolt hatására, tehát az ember eltár- gyiasodására, elgépiesedésére figyelmeztet. Ellentvetek ugyanekkor azoknak, akik csak a mindenkori művész apológiáját vélik kiolvasni a Bábjátékos figurájából, mert több ennél: ő a mindenkori ember. De így is megeshet, hogy a didaktikus tanmesék mintafájára vonjuk az Illyés-darabot, ha nem ügyelnénk arra, hogy Illyés szemében a halál is szolga csupán. Tehát nemcsak szükséges rossz, hanem mint minden e világon, egyben önmaga ellentéte is. És ez méginkább fokozza jelzett zavarunkat: nem tudjuk, hogy a színpadon jelenlevők melyikéhez forduljunk, hiszen tájékozódási támpontot egyiküktől sem kaphatunk.

Szükségtelen most hangsúlyoznom, hogy mennyire nem volt könnyű dolga Konrád Józsefnek, az előadás rendezőjének. Munkája példaadó, de nem hibátlan alkotás: nagyívű vállalkozása néhány ponton szembenáll azzal, amit az előbb a darabról elmondtunk. Kiemelhető telitalálatait így gondosan kidolgozott, de kevésbé hangsúlyos és elhanyagolt, de kulcsfontosságú részek váltogatják. Pozitívan értékelhetem például a közönség aktivizálására tett kísérleteit. A Bábjátékos a nézőtéren át érkezik a színpadra, zivatarban meggyengülten, fázósan és akadozó lélegzettel, a fogadó ajtaján is egy szélroham löki be őt (immár fönt a színpadon), s ezzel azonnal megteremti a kontaktust a nézőkkel: szinte ők is fázósan húzzák össze magukat. Mozgatásával, mozgásirányának meghatározásával Konrád a játék további részeiben is következetes marad elképzeléseiben. Nem értem viszont az előadás formanyelvét: a népi játékok és a népszínművek stilisztikai elemeinek, a mesejátékok lírai realizmusának és a tandrámák száraz didakticizmusának keveredését. A színpadi tér megszervezése megint kitűnő, de a Bábjátékos és a bábok viszonya már ismét jellegtelen, kidolgozatlan marad. Az előadásban ennek következtében az ember bábbá, s a bábok emberré válásának mozzanata és mértéke elmosódik. Az indulatokat és érzelmeket (különösen Márta esetében), a nemzedékek (Viola és Máté, Eszter és János, valamint Márta és Péter) természetes különbözőségének jegyeit ismét arányosan hangsúlyozza, de már kevésbé ügyel a gesztusok, a mozdulatok és a beszélt nyelv tisztaságára. Erről más a véleményem mint Szilvássy Józsefé, aki dicsérte a színészek „jó dik- ciójá"-t. A színészek közül ugyanis csak néhányan (főként Ropog József és Udvardi Anna) adták vissza az árnyalataiban különösen gazdag és színes, népmesei ihletésű, zamatos illyési nyelvet; a többiek ajkán elvesztek ennek megkülönböztető (és egyedi) jegyei. Csak Bugár Gáspárt említem meg közülük, aki nagy sietésében és indulataiban rendre elharapta a szóvégeket. De kanyarodjunk vissza a rendezéshez! Konrád József mintha megrettent volna a darab jelzett és kikerülhetetlennek mutatkozó (mert eleve adott) buktatóitól, s ettől való félelmében a biztosabb megoldással, a rutinrendezés