Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - FIGYELŐ - Tóth László: Meghirdetett és megvalósítatlan maradandóság

elemeivel élt. Meggyőződésem, hogy egy ilyen mértékben szintetizáló drámai kísérlet esetében munkájának jót tett volna a rendező nagyobb kísérletező kedve is.

(Kopócs Tibor lírai díszletei egy aránylag könnyen követhető jelképrendszerhez igazodtak, s ezzel nagy segítségére voltak a nézőnek. Látványosak voltak, de láttattak Is, eligazítottak a játék értelmezésében, de nem magyarázkodtak, s megfelelően igényes környezetet biztosítottak a színészek munkájához. Jól be tudta építeni színpadképébe az „élő bábokat” is, akik míg „szerepükre” vártak, színpadképének szerves részei voltak. Jelmeztervei egy árnyalattal szürkébure sikerültek, s csak a Zsoldos, a Bábjátékos és a Zergevadász öltözékében tudta kifejezésre juttatni jellegzetesen egyéni formanyelvét. Az előadás zenéjét Lobi Géza szerezte, s ezúttal is a színpadi zenéhez való határozott érzékéről tett tanúságot. A kevésbé konyolult feladatot jelentő koreográfia a vendégként közreműködő Félix Dömény munkája.)

Jelenlegi színészgárdája körében területi színházunk művészeti vezetősége szinte nem is találhatott volna alkalmasabbat a Bábjátékos szerepére, mint Dráfi Mátyást. Kifinomult játékintelligenciája, gazdag élettapasztalatai, meggyőző művészi ereje különösen alkalmassá teszik őt az összetett jellem lobogásának és keserű bukásának hiteles megformálására. A tőle megszokott magas szinten, részleteiben is kidolgozot- tan oldotta meg feladatát, noha úgy érzem, alatta maradt szerepe lehetőségeinek. A kellő belső izzást, egy széles érzelmi skálán játszó alakítás jegyeit hiányolom teljesítményéből. így mindenképp száraz volt és hűvös (s többnyire a hideg ráció jégpáncélja alatt maradt), s talán csak az utolsó jelenetben, a halál előtti sokáig emlékezetes búcsúzásában tudott igazán feloldódni.

Nagyszerű színész Turner Zsigmond, egészen kivételes tehetség. Ha hasonló típust keresnék a mai magyar színjátszás élvonalában, hirtelen Tomanek Nándorra gondol* nék. Bár csak a keretjátékban jutott röpke lehetőséghez, Zsoldosa telitalálat yólt. Berkes Erzsébettel szólva a komáromi bemutató estéjén ő érintett meg bennünket leginkább. S még csak nem is azzal, hogy legszemélyesebb élményünk és félelmünk, a halál közelségébe kerültünk általa. A kérlelhetetlen, de mégis megkérlelhető, a há^ talmas, de hatalmában is szolgahalál figurájában mindig az igaz és értelmes éléttel teli emberi lehetőségeinkről szólt. Fordítva egyet a szón: a Zsoldos általa megszemélyesített alakja volt a színpadon jelenlevő alakok között a legemberibb.

Márta szerepében Udvardi Anna, fia, János szerepében Ropog József nyújtott hibátlannak mondható alakítást. Udvardi Anna és Ropog József, különösen páros jeleneteikben, dialógusaikban pontos és kídolgoztt jellemrajzzal, a legárnyaltabban érzelmi színjátszást adták. Mondanom sem kell, hogy nagy mértékben ők határozták meg az előadás ritmusát. Éles kontúrokkal megrajzolt parasztkaraktert alkotott Péter szerepében Bugár Gáspár is, de — mint jeleztük — túlzott lendületre kapva mindegyre siettette a többieket Is, s buzgalmát nyelvezete és alakításának hitele sínylette meg leginkább. Németh Ica, Eszter szerepében, férfiasan kemény küzdelem vállalására is képes, érett asszonyhűsége és felelősségérzete által jellemes figurát alakított, de ha gyöngéd és érzelmes vonásokat kívánt a szerepe, erőltetett és érzelgős lett. Fazekas Imre Fogadósa az előadás második részében volt a jobb. Bugár Béla (András) és Pőthe István (Menyhért) egyénisége epizódszerepükön is átsütött. Kidolgozott karakteralakítás Tóth László Zergevadásza, s a szó jobbik értelmében volt mulatságos Palotás Gabi (Zsuzsanna) és Bittó Eszter (Szomszédasszony) kettőse. Élvezhető (bár nem hibátlan) alakítást hozott Varsányi Mari (Viola) és Mák Ildikó (Máté) is. Az utóbbi teljesítményén valamelyest emel szokatlanul nehéz feladata: szükségmegoldásból egy betegségéből alig fölépült, érettségével és férfiasságával hivalkodó falusi kamaszt kellett alakítania.

Mivel fogjam össze hiányérzeteimet a Dupla vagy semmi komáromi bemutatása után? Egy olyan — siettében megépített — mozaíkfalhoz tudnám hasonlítani a MATESZ e produkcióját, amelyen — az egyébként szépen csiszolt és válogatott — részelemek nem kötődnek szilárdan egymáshoz, és bármikor leválhatnak. A maradan- dóságot hiányolom tehát az alkotásból. Maradandó megvalósítási formáját annak az eszmének, amit a komáromiak vállaltak és meghirdettek ezzel a játékkal. S hozzáteszem: a színházba érkezésemkor joggal voltak ilyen elvárásaim.

Tóth László