Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: Kommunistának nem születik az ember
vetkezet kiváló gazdasági eredményei voltak az igazi fokmérői. Állami szerveink nem egy kitüntetéssel méltányolták a szocialista építés frontján tanúsított feddhetetlen kommunista magatartását és önzetlen fáradozását. A Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság 1955-ben a „Kiváló Dolgozó” címmel tüntette ki, 1956-ban és 1959-ben pedig két ízben is megkapta „Az építésben szerzett érdemekért” kitüntetést. A Csehszlovák Köztársaság fennállásának 50. évfordulóján sem feledkeztek meg róla: a nem mindennapi alkalomból a köztársaság elnöke emlékérmet adományozott neki. — A kultúra terén általában adottak a lehetőségek — mondja Palágyi János, aki ma is tagja a leleszi CSEMADOK-szervezet választmányának, de a CSEMADOK járási és központi bizottságában is tevékenykedik. Mint kommunista mindig kötelességének érezte, hogy résztvegyen a csehszlovákiai magyarság életét érintő fontosabb kérdések megoldásában, a csehszlovákiai magyar kultúra háború utáni újjáélesztését, fejlesztését is beleértve. — Persze akadályokat is találhatunk. De azért vagyunk, hogy közös erővel legyőzzük ezeket az akadályokat. Mert ne feledjük, hogy lehetőségeinkkel tudnunk kell élni! A formát nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Ülünk a Latorca-partján, elnézem Palágyi János napbarnította arcát, tiszta fényű szemét, homlokát, s arra gondolok, mennyi aktív cselekedet, harc, keserűség, szelíd öröm emléke él e homlok mögött. Egész élete serény munkálkodásban telt el, legutoljára a Klrályhelmeci Állami Gazdaságban dolgozott. Tíz esztendeig. Innét került két éve nyugállományba. Élete a csendes, bátor helytállás példája. Jellemrajzát teljesebbé teszi, amit a Kobák család egyik tagja, Kobák Ferenc mondott el róla, aki 1933-tól párttag és annak idején a csapi pártsejt titkára volt. 1944-ben Horthy emberei — Antallóczy János címzetes tanácsossal az élen — a községi sportpályán nyilvánosan elítélték, mivel a fronton átszökött a szovjetekhez. Az emberek nem mertek a kipellengérezett Kobák házába lépni, családjának tagjait pedig még az utcán is messze elkerülték. Csak egyetlen ember akadt, Palágyi János, aki nyíltan kiállt mellettük és így szólt Kobák Ferencnéhez: „Csak kitartás, Manyika, ne féljetek semmitől, amíg mi itt vagyunk, mindenben számíthattok ránk. Megvédjük az uradat.” Meg is védték. Kobák Ferenc ma is él. Palágyi Jánosnak a szerénysége is legendás. Talán — többek között — ezért is ragaszkodik hozzá annyira a felesége, aki 10 évvel fiatalabb nála, és akit 1944 késő őszén — a felszabadulás első heteiben — egyházi szertartás nélkül vett feleségül. Ez utóbbi gesztus akkor ugyancsak „forradalmi tetť’-számba ment. Egy évtizedig alig akadt rá példa a faluban. — Papi áldás nélkül is szépen megvoltunk és megvagyunk együtt — mondja mesz- szire, valahová az erdőn túl nézve, ahol nyilván a feleségét látja, amint az egyszerű falusi ház udvarán tesz-vesz. — Hat gyerekünk született, négy fiú és két lány. Mindig megvolt, amire szüksége volt a családnak. Sokra soha nem vágytam. A gyerekeket is felneveltük, szép csendesen. A legfiatalabb most tizennyolc éves. Az ott a legkisebb fiam, nézze — mutat egy nyúlánk fiatalemberre, aki a vadásztanya eresze alatt a többi fegyveressel társalog. A május végi nap már magasan a fejünk fölött áll, az ing már egy órája lekerült rólunk — egy bokor tetején lengeti a szél —, hogy szabad felsőtesttel élvezhessük a sugarait. A Latorca lassan hömpölyög délnyugat felé: csendes, nyugodt, árvízzel nem fenyeget. Palágyi János társának érzi a folyót, gyakran eltársalog vele, szavak nélkül, vállravetett puskával sétálgatva a partján. Ismeri mélységeit, zátonyait, szigetelt és kanyarulásait. De szeszélyeit is. Szívesen mesél róla. Nagy tutajozásokról, halászatokról és árvizekről emlékezik ... — János bácsi! — kiáltja egy harsány fiatal hang. — Ebéd. Elindulunk a nádtetős vadásztanya felé. A két bográcsban békésen gőzölög a gulyás. A Vadászok közül ki állva, ki ülve várja a maga adagját. — Kilőttétek a szarkafészkeket, fiúk? — veti oda Palágyi János négy öt legénynek, akik félkörben álldogálnak, még „füstölgő” fegyverrel a kezükben. — Ki. A fene a csőrüket! — feleli egy feketeszemű legény. — Akkor szedhetsz nekik, öcsém — hunyorít rá a bogrács fölé hajló „szakácsra”.
