Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - HAGYOMÁNY - Poničan, Ján: Viharos ifjúkor

jes négy órán át beszéltem, a hallgatóság igazán kitartó és lelkes érdeklődése közben. Előadásomat élénk vita követte. A legkitartóbban Ripka professzor opponált, de leginkább részletkérdésekbe kötött bele — nem tartotta például hihetőnek a szibériai, főleg kuznyecki kubikusok rekordteljesitményeit, amelyekről pontos adataim voltak. Másnap azonban — illegálisan — meghívta a felsőbb gimnáziumi osztályokat a pályaudvar közelében álló kioszkba. Ott folytattuk aztán mintegy három órás eszmecserénket, főleg a Szibéria kulturális életéről: az írástudatlanság fölszámolásáról, az iskolaépítésekről, arról, ahogyan a szovjetek az egykori nomádokat (s itt főleg a burját-mongolokról és a Távol-Kelet északi nemzeteiről beszéltem) iskolák, színházak, irodalmi nyelv és nem cirill, hanem latin betűs írás segítségével nemzetekké formálják. Ezek után drámai szlovákiai vándorút következett, társadalmi mozgolódások viharában. Nagyszombatban, Nyitrán nyugodt légkörben ment még az előadásom. Szlovákiában viszont sehol sem volt nyugalom, ezért — túl az előadásokon — riportokat is akartam írni, akkoriban ez divat volt, s a módszert — először megismerni a valóságot, aztán írni róla, valamennyien helyes dolognak tartottuk. Magammal vittem apró táskagépemet — egy-egy előadásom után hozzáültem, s a helyi elvtársak tájékoztatása alapján már írtam is, amúgy melegében, s ugyanolyan melegében vándoroltak a riportok a Pravda szerkesztőségébe. Arra is gondoltam, hogy könyvbe gyűjtöm őket... Utam bővelkedett fölismerésekben, tapasztalatokban, s ismerkedtem a munkásság szociális helyzetével, küzdelmeivel. Útközben ezekből a tapasztalataimból alakult ki Angara — Slovensko című verseskötetem második, párhuzamos része is, amelynek első részét, a Sibírt Szibériában, a mérhetetlen gazdagság és a lelkes szocialista építőmunka földjén írtam. Ugyanúgy, azon melegében, a rám jellemző módon, a valóság közvetlen nyomása alatt.

Komáromi előadásom már nem folyt le incidens nélkül. Két órán át szlovákul, két órán át magyarul beszéltem, viszonylag kis teremben, egy kávéház fölött, ahol az emelvényt félkörben üvegablakok határolták. Lent az emelvény alatt állva szorongott a zsúfolt hallgatóság — a székek sok helyet elfoglaltak volna. Én az emelvényről beszéltem, oldalamon az elnök, mellette pedig — természetesen a rendőrfelügyelő úr, hogy minden szavamat jegyezze, s a „nyugalomra és rendre” felügyeljen. A szovjet börtönrendszerről beszéltem, arról, hogy nem a büntetés, hanem a nevelés a föladata, hogy a Prompartia volt vezetője, a tíz esztendőre elítélt lázadó Is szakemberként dolgozik tovább az irkutszki üzemben, amikor a felügyelő úr hirtelen félhangosan, de érthetően beleszólt az előadásomba, mondván, „ez nem igaz”. A dolog kihozott a sodromból, de nyugodtan válaszoltam: „Felügyelő úr, ön jart-e a Szovjetunóban vagy én, hogy jobban akarja tudni?” A felügyelő megjegyzése azonban annál inkább fölháborította a hallgatóságot: „Hallgasson! Mit tud maga? Miért zavarja a szónokot? Ki vele!” Már-már fölrontottak az emelvényre, még kidobták volna a felügyelő urat az ablakon... Közbeléptem: „Csillapodjanak, elvtársak!” Nagy üggyel-bajjal sikerült a fölbolydult közönséget lecsillapítanom s az előadást befejeznem — immár a felügyelő úr megjegyzései nélkül. Bizony el is sápadt, látva, hogy a hallgatóság első sorai az emelvény felé lódulnak. Engem az elvtársak elrejtettek valami sötét, ablaktalan helyiségben — féltek, nehogy letartóztassanak.

A lévai elvtársak bricskát küldtek értem az állomásra. Prerau Margit, a magyar költőnő fogadott, s megajándékozott verseskötetével. A moziban adtam elő, itt is szlovákul és magyarul, a hallgatók nagy figyelme közepette. Ugyanígy beszéltem aztán Losoncon, s az előadás körülményei ugyanolyan nyugodtak, mint Léván. így jutottam el Besztercebányába, ahol életem tizenkét esztendejét töltöttem el, a „csupaszköl- dökűek” fővárosába, amely egyszer, 1930-ban, már kerületi börtönében nyújtott nekem szállást — nyilván azért, mert mindig is ez volt az očovaiak börtöne. Előadás közben semmi sem történt, csupán később, már Pozsonyba való visszatérésem után, amikor egyszerre magához rendelt egy fiatal vizsgálóbíró, s elém tett egy kihallgatásra szóló idézést. A mozi tulajdonosa, egy Cajak nevezetű volt csehszlovák légionárius a Csehszlovák Légionáriusok Szövetségén át a csehszlovák hadsereg rágalmazásának bűnével vádolt meg. Nem tetszett neki beszédemnek az a része, ahol a csehszlovák légionáriusok szibériai szerepléséről beszéltem, szemtanúk, gyakran szenvedő áldozatok beszámolói alapján. Az idézés dr. Ján Róbert Poničan névre szólt, s hogy a büntető eljárás megindítását elodázzam, kihasználtam, hogy a fiatal vizsgálóbíró