Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - HAGYOMÁNY - Poničan, Ján: Viharos ifjúkor
tapasztalatlan — visszautasítottam az idézés átvételét azzal az Indoklással, hogy a nevem dr. Ján Poničan. A csel sikerült, de csak egy rövid lélegzetvételhez jutottam, a főtárgyaláson — megint csak a Besztercebányai Kerületi Törvényszék — négy nap börtönre ítélt a csehszlovák hadsereg rágalmazásának vétségéért. Fellebeztem a pozsonyi Főtörvényszékre. A tisztelt büntetőtanács finoman megmosolyogta a tapasztalatlan vizsgálóbírót, ám az ítéletet megerősítette, bár, úgymond a vádlottnak „sikerült bebizonyítania igazát” — bemutattam húsz irkutszki tanú közjegyzőileg hitelesített vallomását, illetve a légionáriusok rémtetteiről készült fényképanyagot, „de általánosított, mert nem minden légionárius kegyetlenkedett, csupán egyesek ...” Több sikerrel jártam a Legfelsőbb Bíróságon: ez a törvényszék a vétséget átminősítette kihágássá, a büntetést pedig négyszáz koronás pénzbírságra szállította le, természetesen csak azért, mert közben — 1933-ban — új büntetőtörvény lépett életbe, amely azt a cselekményt kihágásnak minősítette. Sikerrel tehát csupán halogató taktikám járt... 1935 elején a Nemzetközi Vörös Segély öttagú küldöttséget menesztett Budapestre, a Rákosi-perre. Magam a Jogvédő Ligának is meghatalmazottja voltam, s a védelmet is vállalnom kellett volna. A festőművész Lőrincz s még három munkás is velem jött. Ráadásul a TASSZ tudósítója is voltam — nap mint nap küldtem a perről a telefonjelentéseket Zürichbe. A védelmet, persze, nem én vittem, védő csak magyar állampolgár lehetett, a Markó utcai törvényszék elnöke azonban megengedte, hogy a tárgyaláson mint megfigyelők jelen legyünk. A légkör feszült volt, nemcsak a tárgyalóteremben. „A pert az egész világ proletariátusa figyelemmel kíséri” — írom a Dav 1935. január 22-1 számában. „Magában Budapesten, a külvárosokban tüntetések zajlottak le, amelyekről a városközpont, ahol a Markó utcában politikai meggyőződéséért és a munkás-paraszt kormány meghatalmazottjaként tanúsított bátorságáért ítélkeznek egy férfi fölött, csak másnap szereztek tudomást. Az utcákon már a tárgyalást megelőző napon fegyveres járőr cirkált s a törvényszék folyosóit jól fölfegyverzett őrségek védik. A tárgyaló teremben külföldi vendégek, újságírók és ügyvédek ülnek, a hallgatóság soraiban a csehszlovákiai munkásság öt küldötte is helyet foglal. A belföldieket kizárták...” Miért folyt ez a per? Tizenöt év múltán vád alá helyeztek egy 1919-es népbiztost, akit 1925-ben már elítéltek, nyolc és fél évre ítéltek el, s aki a büntetést le is töltötte... Nos, kétségtelen ritkaság a büntetőjog történetében. Ekkor, Budapesten láttam először német fasisztákat — vasutasokat. Ugyanabban a szállóban laktak, ahol én, s ahonnan mint a TASSZ tudósítója naponta telefonáltam ... Minden esetleges incidenc ellen azzal biztosítottam magamat, hogy jelentkeztem a csehszlovák nagykövetségen, ahol egy pozsonyi jóismerősöm, Straka, a kultúr- attasé is működött. Naponként vele és a Kisantant diplomatáival üldögéltem az esti kávéházakban... A Csehszlovák Egyletet is meglátogattam. Mintegy 36 ezer csehszlovák élt Budapesten, nem voltak iskoláik, semmiféle jogaik, bár — ahogy az egylet tisztségviselői büszkén mondták: „A mi apáink, a liptóiak építették Budapestet...” Hogy tetszett? A komor téli megvilágításban sárosnak, barátságtalannak találtam. Első benyomásaim: Pest modernebb, mint Prága; Buda nem vetekedhetik sem az Övárossal, sem a Kisoldallal: sem a függőhíd a Károlyhíddal, sem a vár a Hradzsin nal, sem a Halászbástya a Kremllel — nincsenek a városnak olyan bulvárai, mint Párizsnak, nincs Louvre-ja, nincs Eiffel-tornya, de szép a rálátás a Dunára, a parlamentre, a Gellért-hegyre ... Ott voltam az 1937-es feljebbviteli tárgyaláson is. Rákosit életfogytilani börtönre ítélték, de a szovjetek 1940-ben kicserélték, állítólag azokért a zászlókért, amelyeket az oroszok 1849-ben Világosnál zsákmányoltak ... Otthon pedig a proletariátus és a parasztság folytatta a kétségbeesett küzdelmet — rövidesen a čertižnáí és haburai lázadásról számoltam be. Elűzték a végrehajtókat, az agrárpárti korteseket. A csendőrök tehetetlenek voltak. Haburára Kalinovból, Mező- laborcről jött a segítség, jött az erősítés a csendőrök számára. A tüntetők nem hagyták magukat. Ojabb csendőrségi erősítés — 200 fő, puskákkal, föltűzött szuronyokkal... 150 bebörtönzött férfi... Az 1935-ös választások során mindkét község s az egész környék a kommunistákra szavazott... — IL — fordítása
